Új állam születik

Afrika gyarmatosítói rendre olyan függetlenségi nyilatkozatokat írtak alá, amelyek szentesítették az általuk önkényesen megvont határokat. Ilyenformán nem nemzetek, hanem államképződmények, rosszabb kifejezéssel élve „államtákolmányok” születtek. Egymástól teljesen idegen hagyományú, történelmű, az esetek nagyobbik részében kultúrájú, vallású, sokszor egymással ellenséges népek és törzsek kerültek egyazon, immár szabad államok keretei közé, aminek folytán magától értetődő természetességgel indultak be a szakadár mozgalmak, sőt háborúk. Az indulatok hőfoka olykor elérte a népirtás magasságát, amiben közrejátszott az is, hogy törzsi vezetők, helyi hadurak politikai és természetbeli „vagyonukat” nem kívánták átadni egy nagyobb közösségnek, amellyel a föntebb felsorolt okok miatt semmiféle szolidaritást nem éreztek.

Boldogtalan frigy

Az egykor brit fennhatóság alatt álló, 1956-ban függetlenné vált Szudánt az arab világ részeként tartják ugyan számon, de „afrikaibb” a kontinens északi részén elhelyezkedő minden másik arab országnál. Ennek oka abban keresendő, hogy egyedül ezen a kétmillió négyzetkilométert is meghaladó, hatalmas területen sikerült a hajdani uraknak arabokat és feketéket nagy tömegben „összeházasítaniuk”, amely frigy kezdettől fogva kilátástalan és boldogtalan volt. Az északi arab többség olyan természetességgel nyomta el a déli fekete kisebbséget, ahogyan ez fehérek és feketék viszonyában volt szokásos, ami már a hatvanas években fegyveres harcok kirobbanásához vezetett. Szudán két, roppant hosszú, polgárháborús időszakot élt meg, és majdnem fél évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy 2005-ben végre – amerikai, brit és norvég közvetítéssel – megállapodás jöjjön létre a déliek önrendelkezéséről. Ezt a Juba székhelyű déli országrészt – amelynek területe nagyobb, mint az egész Ibériai-félsziget – részleges autonómiához, saját kormányhoz juttatta, s kilátásba helyezte: ha a föderatív államberendezkedés nem működne, akkor a déliek akár függetlenséghez is juthatnak.

Mondani sem kell, hogy a föderáció öt éve konfliktusokkal volt teli, másfél évvel ezelőtt egy újabb észak–déli háború körvonalai kezdődtek kirajzolódni. Ennek állta útját egy újabb megállapodás, amely a déli részek hovatartozásának dolgában népszavazás kiírásáról rendelkezett. A dél hangulatát ismerve e szavazásnak csak egyfajta kimenetele lehet.

Az Afrikai Unió (amelyet korábban Afrikai Egységszervezetként ismertünk) azzal ment bele a dél kiválásának esetleges szentesítésébe, hogy itt nem egy klasszikusan afrikai, hanem egy arab–fekete – tehát eleve természetellenes – együttélés szűnik meg. Egyébiránt nem módosult az az elvi álláspontja, hogy a szakadárságnak mindenütt ellent kell állni, mert ha nagyobb törzseknek megadják a függetlenné válás lehetőségét, ezzel olyan precedens teremtődik, amely alkalmasint felszakítja egész Afrika államszövetét.

A szakadárság jelen volt és jelen van Afrika életében. Az idősebb nemzedékek talán még emlékeznek a kongói Katanga és a nigériai Biafra körül lezajlott véres, de eredménytelen polgárháborúkra (ahol is rendre a nyersanyagkincs és az olaj kisajátítása volt a tét), de a példák után nem kell ennyire messzire menni. 1993-ban Eritrea szakadt el Etiópiától; az egykori spanyol Nyugat-Szahara ma is őrzi kvázi függetlenségét a marokkói államhatalomtól; Szomáliában „Szomáliföld” kacérkodik az önállóság kikiáltásával; Zanzibár szigete nem érzi jól magát Tanzánia kebelében, a cabindai enklávé pedig vinné az olaját – magával együtt – Angolából. Minden ilyen esetben a „nemzeti önrendelkezés” elvileg minden mást felülíró elvére hivatkoznak, csak az a baj, hogy ha az önrendelkezés a függetlenség kikiáltását jelenti, akkor kiválóknak és maradóknak meg kéne egyezniük abban, hogy a válás mindkettejük számára jó és elfogadható. Erről pedig nem tudni, nem hallani.

Idegenekre utalva

Történetesen Európa sem szolgál kiemelkedő példákkal arra nézve, hogy a nemzeti önrendelkezés – akár egyoldalúan nyilvánították ki, akár nem – békés, sikeres és gyorsan fejlődő új államokat segített volna világra. Tessék csak a volt Jugoszláviára nézni. Ami azonban egy cseppet sem látszik enyhíteni a függetlenségre áhítozók várakozásain. Dél-Szudán fővárosában, Jubában ez idő szerint örömünnep van, amit föltétlenül megmagyaráz az araboktól való szabadulás élménye (amiként a kosovóiak boldogságát is a szerbektől való szabadulás táplálta), de ha az ember közelebbről tekint Szudán legdélebbi felére, azt látja, hogy a lakosság 85-90 százaléka analfabéta, infrastruktúra gyakorlatilag nem létezik, és nagy biztonsággal megjósolható, hogy Afrika 54. szuverén országa hosszú időn át segélyekből, idegenek pénzéből és szaktudásából fogja fenntartani magát.

Szigorú és kegyetlen

Hacsak nem a kőolaj-jövedelemből. Az ország legnagyobb olajmezője ugyanis éppen észak és dél határán húzódik, de annyira ott, hogy a nyugati fekvésű, polgárháborús Dárfúr tartománynak is jut belőle. Ha Dél-Szudán független lesz, akkor ennek nyilvános kihirdetése (2011. július) előtt az érdekeltek a lehető legnagyobb fába vágják a fejszéjüket. Meg kell állapodniuk vagyon és jövedelem „igazságos” felosztásáról, Szudán frissen teremtődött gazdagságának forrásmegosztásáról. Ezért a megállapodásért előzetesen senki sem adna egy vasat se, ha nem volna közismert, hogy Szudán jó húsz éve uralkodó, ravasz és kegyetlen elnöke, Omar al-Basír ne akarna szabadulni nemzetközi számkivetettségéből.

A mézesmadzagot az amerikaiak húzogatják Al-Basír orra előtt. Azt sugdossák neki: ha hagyja a délt békésen élni, s nem próbálja megfosztani az éltető forrásoktól, akkor leveszik Szudánt a terrorizmust támogató országok listájáról, helyreállítják vele a diplomáciai kapcsolatokat, törlik az ellene hozott gazdasági és politikai szankciókat, és talán még azt se erőltetik, hogy az elnök álljon az őt (Dárfúr miatt) vád alá helyező hágai Nemzetközi Bíróság elé.

A jövő ígér tehát néhány izgalmas kérdést, problémát. A tárgyilagosság kedvéért jegyezzük meg, hogy a függetlenség útján járó délnek eddig egyetlen szervezett ereje volt: a felszabadító hadsereg. Ennek kellene most civil hatalommá átalakulnia, márpedig egyelőre nincs olyan nemzetközi tapasztalat, hogy egy ilyen átalakulás a demokrácia javát szolgálná.

A katonák rendje

Az egyenruhát le lehet ugyan vetni, de a katonák öröklött bizalmatlansága minden demokratikus intézménnyel, leginkább azonban az ellenzékkel szemben eleve alkalmas arra, hogy egy országot „katonai rendbe” szervezzenek, s aztán... Aztán jöhetnek a jól ismert államcsínyek, hatalomváltások, s lehet, hogy a dél köztársasága se lesz kevésbé autoriter, mint Al-Basír „maradék Szudánja”.