Történelmi kézfogás

Nem igaz, hogy az amerikai elnök az óvatos reformjairól ismert 83 éves Raúl Castróval most beszélt először. A panamavárosi találkozót két telefonbeszélgetés előzte meg: az elsőt még decemberben bonyolították le, a másodikat múlt pénteken, egy nappal azelőtt, hogy tárgyalóasztalhoz ültek. Mindezen felül diplomatáik már két éve folytatgattak egymással eszmecserét arról, amit normalizálásnak szoktunk nevezni.

Az amerikaiak persze már réges-rég felismerték, hogy hiába az embargó, a kubai kommunista rendszert nemhogy megsemmisíteni, még elszigetelni sem képesek. Ahogyan múltak az évek, Kubának egyre több barátja lett a félig-meddig „rózsaszín” Latin-Amerikában, s ezzel párhuzamosan egyre kevesebb híve Kuba kiközösítésének. A Castro-rezsim túlélte a Szovjetunió – legnagyobb támogatója – összeomlását, és a venezuelai (immár halott) Hugo Chavez képében olyan szponzorra akadt, amelyik majdhogynem ajándékként látta el olajjal.

Második elnöki mandátuma félútján Kuba egyfajta egérútként kínálta magát a külpolitikai sikerekben nem éppen bővelkedő Obama-adminisztrációnak, az elnöknek meg személyesen. Nyakában az iráni atomproblémával, a szíriai polgárháborúval, az Iszlám Állammal, az orosz–ukrán konfliktussal tanújelét adhatta annak, hogy képes „kezelni” azt az ellenfelet, melynek a puszta léte is szálka volt elődei szemében.

Voltaképp nem könnyű felfogni, miért. Végtére is Kuba nem fenyegette az Egyesült Államokat, nem exportált (legfeljebb befogadott) terroristákat, és az utóbbi években még a hangja sem volt olyan erős a „jenki imperializmussal” szemben, mint a forradalom szebb éveiben. Kifejezetten érdekes, hogy miközben a kínai–amerikai kapcsolatok végletes megromlása és Nixon nevezetes pekingi látogatása között mindössze 23 év telt el, a Kínai Népköztársaságnál sokkalta kevésbé veszélyes Kubával szemben több mint dupla ennyi ideig tartott ki az amerikaiak „szuflája”. Amire persze van magyarázat: hajdanán a szigetország nem csak Amerika „kuplerája” volt, hanem gyakorlatilag a tulajdona is. Castróék mindkét állapotot felszámolták, ráadásul tapintható közelségbe hozták Amerikához a gyűlölt kommunizmust és vele a szovjet fegyvereket.

Mindez történelem. Abban az értelemben is, hogy amikor a kubai forradalom győzött, Obama még nem is élt – születése dátuma azzal az évvel azonos, amikor Washington embargó alá helyezte Kubát, megszakította vele a diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatokat (1961). Utóbbiban óriási része volt annak, hogy Fidel Castro kártalanítás nélkül államosította a kubai területen levő amerikai vagyont.

Obama örökölt egy állapotot, amelynek se alakítója, se cselekvő részese nem volt. Viszont – tekintettel a Castro-ellenes amerikai lobbi belpolitikai erejére – bátorsága se ahhoz, hogy kezdeményezze a kongresszus által elfogadott embargótörvény módosítását, újraírását. Aludt rá egy párat, amíg kimondhatta, hogy „a hidegháborúnak réges-rég vége van... és nekem semmi érdekem nem fűződik ahhoz, hogy olyan háborúkat folytassak, amelyek a születésem előtt kezdődtek el”.

A fordulatot Panamavárosban Raúl Castro is méltányolta. Mintegy feloldozta Obamát a blokáddal járó felelősség, sőt a Kuba leigázását célzó, évszázadnyi amerikai mesterkedések foltjai alól, és „becsületes embernek” nevezte partnerét.

Emberileg ezt a bókot Obama nem viszonozta, nem is viszonozhatta, elég volt neki, amit otthon kapott azért, hogy egyáltalán kezet szorított „a véres tenyerű” Raúl Castróval. De ellentétben talán azzal, amit gondol, Kuba nem lesz könnyű falat. Egyelőre csak a szándék szintjén létezik a nagykövetségek felállítása Washingtonban, illetve Havannában, és Obama nem tett olyan bejelentést Panamavárosban, hogy leveszi Kubát a terrort államilag támogató országok listájáról.

Ez ugyan előbb-utóbb alighanem bekövetkezik, már csak azért is, mert amíg ott szerepel, amerikai bankok nem finanszírozhatnak kubai üzleteket és nem léphetnek semmilyen kapcsolatba kubai bankokkal. Márpedig szállodalánc-tulajdonosoktól építési vállalkozókon, légitársaságokon, telekom- és informatikai cégeken át agrárexportőrökig számos amerikai cég áll ugrásra készen, hogy a „régi paradicsomba” megint invesztálhasson.

A teljes körű normalizáció akár évekig is eltarthat. Obamának még a hivatalából hátra levő nettó tizennyolc hónapban kell rábírnia a kongresszust, hogy az „olvadás” visszavonhatatlanná váljék. Elnöki jogkörével élve már eddig is tett utazási, kereskedelmi, pénzátutalási könnyítéseket, de a képviselők és szenátorok többsége nélkül képtelen lesz az akaratát véghezvinni. Ha csak azt tekintjük, hogy a többségben levő republikánus pártban ki mindenki jelentkezett eddig a majdani demokrata jelölt kihívójának, csupa olyan névbe ütközünk, amelynek viselője hevesen ellenzi a Kubát sújtó szankciók feloldását. Igaz, az ellentábor se gyönge: Obama maga mögött tudhatja a demokraták többségét és a konzervatív üzleti köröket.

De maga Kuba sem lesz könnyű partner. Semmi olyan engedményre nem lesz hajlandó, amely megkérdőjelezi a kommunista rendszer létét. Hiába ismételgeti Obama, hogy nyomást fognak gyakorolni a kubaiakra az emberi jogok fokozott érvényesítése végett – egy olyan országban, ahol gyakorlatilag az egész ipar, a külkereskedelem, a bankrendszer és nem mellékesen a törvény fölött az egypártrendszer uralkodik, az amerikaiak a hivatali akarat átláthatatlan, olykor követhetetlen szövevényébe botolhatnak. Igaz, az elmúlt négy évben a kubai kormány komoly engedményeket tett a cseperedő magánszektornak (kisipar, kiskereskedelem, szolgáltatások), de ez a szféra liliputinak számít még akkor is, ha a kiadott engedélyek száma százezrekben mérhető.

És például nem az a kérdés, hogy szabadon utazhat-e egy amerikai állampolgár Kubába, hanem az, hogy a kubaiak hányat engednek be. Olvasom, ötmillió turista reális becslésnek számít. Igen ám, de a szigetország képtelen annyi energiát, élelmiszert termelni, olyan közlekedési infrastruktúrát üzemeltetni, amely ennek az embertömegnek akár egy töredékét is el tudná látni.

Raúl Castro azt mondja, „készek vagyunk türelmesen, sok-sok türelemmel tárgyalni mindenről... És lehet, hogy holnap egyetértünk abban, amiben még tegnap nem értettünk egyet.”

Szó, mi szó, a kubai rendszernek nem a legjobb ismertetőjegye a hebehurgyaság. Raúl Castro a nevével fémjelzett nyitás során módfelett óvatosan járt el, kormánya vigyázott arra, hogy a mindent átfogó ellenőrzés kötelékei lehetőleg ne lazuljanak. Aligha tett többet, mint hatvan évvel ezelőtt Nagy Imre az „új szakasz” politikájával, ami nem mondható éppen történelmi teljesítménynek. A reménykedőknek egyetlen – kancsal – vigasza lehet: tekintettel a kőolajár alakulására és a venezuelai nagyvonalúság ezzel párhuzamos megcsappanására, Kuba igen nagy mértékben igényli a dollárt.