Történelmet írunk

ACZÉL ENDRE írása

Ha kicsit barokkosan akarunk fogalmazni, azt mondhatjuk, hogy vasárnap hajnal óta az emberiségnek – végre – közös célja van. Amely minimum egyenértékű egy nukleáris háború elkerülésével. Arról van szó, hogy Földünk megőrizze a fejlődés és a természetes környezet egyensúlyát, s evégett lakói gondoskodjanak arról, hogy az atmoszférába ne kerüljön ki több szén-dioxid, mint amennyit az anyatermészet (erdők, növényzet) elnyelni képes.

Glóbuszunk felmelegedése nem is annyira az ipari forradalom 19. századi beköszönte, mint inkább az iparosodás elterjedése óta fokozódik feltartóztathatatlanul. Ha az utca embere nem érti is, hogyan működik az a bizonyos „karbonciklus”, azaz a szénmolekulák bonyolult mozgása a föld, a levegő és az óceánok között, milyen szerepet játszik természeti katasztrófák (például áradások) előidézésében, azt a televízióban is látja, hogy az Északi-sarkon omlanak össsze a jéghegyek, és rettenetes mennyiségű víz zúdul dél, azaz kontinenseink felé. Tapasztalja, hogy a „hagyományos” évszakok mintha megszűntek volna, csak a nyár az, ami biztos, és a meleget néha elviselhetetlen hőség váltja fel a kontinentális klímájú országokban, például a Kárpát-medencében is.

Ha felidézem, hogy az elköszönő évben – csak abban – egy teljes Celsius-fokkal emelkedett a Föld átlaghőmérséklete, érhetővé válik csaknem kétszáz ország elszántsága. Párizsban megállapodás született arról, hogy noha a felmelegedést feltartóztatni egyelőre nem lehet, évtizedeken belül el kell érni, hogy az iparosodás előtti állapothoz képest az átlaghőmérséklet emelkedése ne legyen két foknál magasabb, illetve törekedni kell a 1,5 Celsius-fok elérésére.

Mindenesetre vasárnap óta – amikor is Pan Gimun ENSZ-főtitkár szerint új világ vette kezdetét – mindenki vállalt valamit. Hogy pontosan mit, azt nem tudni, de azt igen, hogy létezik egy választóvonal. A legnagyobb szén-dioxid-kibocsátóknak – Egyesült Államok, Kína, India – azonmód vissza kell fogniuk a fosszilis energia kitermelését, illetve/és az olajjal, gázzal, szénnel működő erőművek kapacitását. Igen ám, de például a kínaiak, indiaiak joggal hivatkozhatnak arra, hogy részesedésük a „közös bűnben” jóval kisebb, mint olyan országoké, mint az USA, Ausztrália, Kanada, Nagy-Britannia, Japán és az iparilag fejlett uniós államok, mert nemhogy évtizedekkel, olykor évszázadokkal később kapcsolódtak be a viharos iparosításba, mint amazok. (A szén-dioxid legalább száz évig megmarad az atmoszférában.) Amerika 1870 óta „behozhatatlan előnnyel” vezet.

És mit mondjanak azok a fejlődő országok – Szudántól Egyenlítői-Guineán át Ecuadorig – a „karbondiétáról”, amelyek nem is olyan régen bukkantak fosszilis természeti kincsekre, és ezek, illetve finomított változataik exportja nélkül megélni se volnának képesek? Mit mondjanak a klasszikusan monokultúrás országok, mint az öböl gazdag olajtermelői?

A párizsi engedmény abban áll, hogy a fejlődők/felzárkózók képességeiknek és lehetőségeiknek megfelelően csatlakoznak majd a fejlettekhez: egyelőre vissszafogják a szén-dioxid-kibocsátás növelését (!), és csak később látnak hozzá a csökkentéshez. Ez érthető. A szegénységből csak iparosítással lehet kiemelkedni, az meg a pillanatnyilag rendelkezésre álló energiaforrások – kőolaj, de főként szén – nélkül nem megy. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy egy nyomorúságos afrikai ország nap- vagy szélenergiára fogja építeni az energiaháztartását, amikor ez még a sokszorosába kerül a hagyományosaknak. Addig is: a fejlettek évi százmilliárd dollárt ígértek nekik évente azért, hogy takarékoskodnak a kőolajjal, szénnel, és lassan hozzá is látnak a megújítható („zöld”) energiaforrások kiépítéséhez.

A játszma még csak most kezdődik. Ha az új időszámítást 2015-tel kezdjük, akkor nem kell sok ész hozzá, hogy kiderüljön, hogy ha az idén egy fokkal „melegedtünk”, akkor a távoli – majdnem elérhetetlen – cél: 1,5 fok az évszázad végére egyenlő lesz annyival, hogy a melegedés összfoka eléri a 2,5 Celsius-fokot, azaz némely klímakutató intézet szerint sehova se jutottunk. Több kell. Mindenekelőtt több, anyagiakban is mérhető, nem csak politikai bátorítás azoknak a beruházóknak, akik a nap- és szélenergiában hajlandók látni a jövőt. De itt is van egy bibi. Az atomenergia több kockázattal jár, mint a szénerőművek üzemben tartása, de a párizsi megállapodás alighanem elkerüli ennek a témának a taglalását, és nemcsak azért, mert az atomerőművek ártatlanok a szén-dioxid-kibocsátásban, hanem nyilván azért, mert olyan ipari hatalmasságok, mint Németország, épp a közelmúltban döntöttek ezeknek az erőműveknek a bezárásáról (2020-ig). Ez tehát „csúszós” ügy, dacára annak, hogy az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában és különösen Franciaországban az atomenergiára teszik a téteket. És mi van a vízi energiával, a legártalmatlanabbal valamennyi közül? Arról sem olvasni egy szót sem, még a környezeti ártalmak szintjén sem (a szél és a nap ilyen ártalmakkal nem jár, a zöldhulladékból kinyerhető energiáról nem is szólva).

Mindezekkel a kétségekkel nem kívánjuk eltakarni a lényeget: a fosszilis energiahordozóknak az emberiség közös akaratával bealkonyulni látszik. A Time magazin számítása szerinti hétmilliárd tonna szén-dioxidnak ott kell maradnia a földben. Mert ha nem, akkor kijut az atmoszférába, és a csökkentésekből semmi se lesz.

Legyen! És kapjon dicséretet a francia diplomácia. Soha nem szerveztek meg ügyesebben klímacsúcsot, mint a franciák, élükön Laurent Fabius külügyminiszterrel. Ő találta ki, hogy az elnököknek-miniszterelnököknek a konferencia elején kell megjelenniük s mintegy megfújni a kürtöt a szaktárgyalóknak. Hogy tudniillik eredményt kell felmutatni. Hat évvel ezelőtt Koppenhágában épp fordítva történt – a főnökség akkor jelent meg, amikor hetek óta eredménytelenül alkudoztak a miniszterek –, kudarc is lett a vége. A franciák tanultak belőle. Ráadásul Fabius mindenkit egyenlőként kezelt, hallgatott a kicsikre, szerepet adott nekik, elhitette velük, hogy a nagyok nem akarnak a nyakukra ülni, a szuverenitásukat sérteni. A francia diplomácia megint bebizonyította, hogy talán a legjobb a világon. Még nem tudni, mit ér a megállapodásnak az a kitétele, hogy az érintettek megteszik-e, amit vállaltak, hanem voltaképp meg kell tenniük (a probléma a ravasz angol „shall” imperatívusza és „should” óhaja különbözőségéből adódik), de eldöntetett, hogy legközelebb 2019-ben egy erre a célra létrehozott testület megvizsgálja, ki mit teljesített a vállalásaiból. A nem teljesítők semmi rosszra nem számíthatnak, mert a párizsi megállapodás szankciókat nem tartalmaz ilyen esetre. Hja, a nemzetközi diplomácia. Szokása, hogy olyan okmányokat hoz létre, amelyek egérutakat hagynak az aláírókak. Ha másként tenne, hiányozna az aláírás.