Titkárnők gázálarcban, a minisztérium föld alatti raktárában

A brit lapok ezekben a napokban ismét megteltek átfogó politikatörténeti és történészi elemzésekkel a II. Világháború főbb szereplőiről. Újból fellángolt a vita és az önvizsgálat Nagy-Britanniának a véres konfliktusban játszott szerepével kapcsolatban is, és természetesen ismét tapasztalni: egyes politikusok ma sem tudnak ellenállni a kísértésnek, hogy aktuálpolitikai szempontok szerint rajzolják át a múltat.

A stratégiáról, taktikáról, nemzetközi összefüggésekről a szakértők sok fontos, tanulságos szempontot tárhatnak még fel. Ám legalább ennyire fontos, hogy a háborút átélt emberek élményei, tapasztalatai is fennmaradjanak az utókor számára, hiszen már a II. Világháborút gyermekfejjel átéltek is igen idősek. A szemtanúk lassan végleg elmennek. Nekik kíván emléket állítani egy új kiállítás.

Milyen volt az élet Churchill bunkerében?

Churchillről, a politikusról és államférfiról, a miniszterelnökről nagyon sokat lehet tudni. Azt azonban gyakran elfelejtik a történelemkönyvek, hogy egyszerű emberek tucatjai dolgoztak a szó szoros értelmében éjt nappallá téve a brit kormányfő közvetlen környezetében is, hogy a kormányzás gépezete viszonylag zökkenőmentesen működhessen.

Gépírónők, titkárnők, telefonkezelők, futárok, sofőrök, biztonsági őrök voltak a háttérben, hogy a hírek a frontról és a minisztériumokból eljussanak a hadvezetéshez, a háborús kabinet tagjaihoz, az ő utasításaik pedig vissza. A bombázások alatt ezek az emberek a kabinet föld alatti központjában dolgoztak, gyakran 12-14 órás, vagy még hosszabb beosztásban. A föld alatt, ahol nem volt folyóvíz, légkondicionálás, semmiféle modern kényelem. Szűk, levegőtlen, füstös szobákban dolgoztak, ha a bombázások miatt nem tudtak hazamenni, kényelmetlen vaságyakon ott is aludtak, ették, amit a jegyrendszer szűkössége miatt éppen lehetett, és mindeközben egyetlen percre sem feledhették, hogy szigorúan titkos iratok fordulnak meg a kezükben, amelyekről senkinek sem szabad tudnia.

Ezeknek a sokáig névtelen segítőknek a háború alatti mindennapjait hozza most érzékelhető közelségbe a Churchill Múzeum új kiállítása, az “Undercover: Life in Churchill’s Bunker”, azaz ‘A föld alatt – élet Churchill óvóhelyén’.

Az előzmények

A kormány háborús központját, amely Cabinet War Rooms néven vált ismertté, még 1938-ban hozták létre, az akkori Munkaügyi Minisztérium föld alatti raktárainak helyén, amikor a kormánynak, illetve a formálódó katonai információs központnak biztonságos elhelyezést kerestek, amely szükség esetén ideiglenesen óvóhelyként szolgálhat a kormányfőnek, illetve a szárazföldi és a légierő, továbbá a haditengerészet vezetőinek.
Az ideiglenesnek szánt irodaegyüttes 1939 augusztus 27-re lett kész, egy héttel azelőtt, hogy Németország lerohanta Lengyelországot, és elhangzott a brit hadüzenet. Az ideiglenesnek szánt létesítmény így a következő hat évre a kormány és a katonai stratégák központi óvóhelye lett.

A kiállítás a háború kitörése előtti napoktól egészen az 1980-as évekig terjed, amikor is Margaret Thatcher kormányfő beleegyezett, hogy a létesítményt megnyissák a nagyközönség előtt, és ezzel létrejött a Cabinet War Rooms és a Churchill múzeum.
Most új, eddig soha nem látott tárgyak bemutatása és az egykor ott dolgozók személyes visszaemlékezései nyomán alkothat képet a látogató arról, milyenek voltak a mindennapok a föld alatt, ahol a háborút befolyásoló és a világ sorsát alakító döntések születtek.

Titkos telefon és kockacukor

A mai gyerekek talán már elképzelni sem tudják, hogyan lehetett mobil telefon és internet nélkül nemcsak létezni, de háborút viselni. Az iskolás csoportokat kalauzoló vezetők a kiállítás egyik legérdekesebb része, a térképszoba bemutatásakor sosem felejtik el megmutatni, hogy hányféle pici jellel, tűvel, zászlócskával próbálták a térképészek érzékeltetni és követni a különböző csapatok mozgását.
Vagy azt, hogy mivel nagyon kevés térképük volt, ha valaki valamelyiket tanulmányozni akarta, bizony beírták a nevét egy könyvbe, csak úgy vihette azt ki a térképszobából. Még maga Churchill is. (Azt pedig, hogy mennyire szűkében voltak mindennek, a kölcsönzőkönyvhöz spárgával odakötött ceruzacsonk jelzi. Amíg az el nem fogyott, addig nem kaptak új ceruzát…)

Bár az óvóhelyre eleve csak megbízható, leinformált, belépővel rendelkező emberek juthattak be, még ott is rendkívüli biztonsági intézkedések működtek. A kormányülések terme előtt őrség posztolt, hasonlóan a térképszoba előtt is. És még így is, azt a kis szobát, ahonnan Churchill a tengerentúli telefonokat intézte, mellékhelységnek álcázták “az ellenség megtévesztésére”. “A telefonok tárcsáján pedig mindenkit hatalmas felirat emlékeztetett: amit telefonban mondasz, az nem titok.”

A térképszobához kapcsolódik egyébként még egy megható momentum: amikor a háború véget ért, az óvóhelyen mindent úgy hagytak, ahogyan azt 1945-ig használták. Az egész labirintust bezárták és el is feledkeztek róla. Amikor a nyolcvanas években múzeumot akartak itt kialakítani, mindent leltározni kellett. Egyedül a térképszobában nyolcvanezer oldalnyi dokumentumot találtak. Az egyik itt szolgáló katonatiszt fiókjában pedig egy borítékban három szem kockacukor lapult, melyet a felesége küldött, hogy férje a hosszú szolgálat szünetében egy jó teát ihasson. A boríték és a cukor épségben maradt, túlélte a háborút, majd a felejtés évtizedeit - most ezt is láthatják az érdeklődők.

Titkok világa

A kiállításon több helyütt láthatók videóbejátszások, melyekben az egykor ott dolgozó emberek idézik fel emlékeiket. Mindegyikük elmondta: az, hogy hol dolgoztak, mit csináltak, titok volt, még az óvóhelyen dolgozó kollégáikkal sem beszéltek róla. Ha otthon kérdezték, többnyire egy “ó, egy irodában dolgozom” volt a válasz. Az egyik gépírónő, aki a D-day tervezésének dokumentumait gépelte, és így a partraszállás pontos dátumát is jó előre tudta, arról beszélt: egy percre sem jutott eszébe, hogy jólértesültségének bármilyen parányi jelét is adja. Ez munka volt, és a munkáról senki sem beszélt – mondta. Nem csak azért, mert természetesen titoktartási kötelezettséget vállaltak a belépéskor, hanem mert tudták, mennyire fontos, hogy ne juthasson semmi illetéktelen kezekbe. Legtöbbjük a háború után még hosszú évekig nem akart az egészről beszélni, és csak most, a kiállítás szervezőinek kifejezett kérésére idézték fel azokat a napokat.

Beszédes tárgyak

A vitrinekben helyet kapott Churchill korábban ismeretlen levele, amelyben a munkatársaiért aggódó politikus panaszkodott, hogy ez az óvóhely nem elég biztonságos (noha ő maga ritkán tartózkodott és még ritkábban aludt itteni szobájában, többnyire csak a kormányülésekre jött ide dolgozni).

Láthatók különböző fokozatú igazolványok, egy korabeli “naplámpa”, amellyel a hónapokig itt tartózkodókat kezelték vitaminhiány ellen, és azok a fából készült időjárásjelzők is, amelyek a bunkerben dolgozókkal tudatták, milyen idő van épp odafent.

Kiállították azokat a korabeli vécéket is, melyeket a föld alatt dolgozók használni kényszerültek, továbbá látható a Dock becenévre keresztelt, az irodák alatti szűkös, kényelmetlen hálóterem egy részlete is. Rögtönzött hamutartók, tövig kopott ceruzacsonkok, térképek, levelek, feljegyzések. Hangtalanul működő írógépek, és rengeteg telefon. Sőt, olyan gázálarcok is, amelyeket a telefonos kisasszonyok munka közben is tudtak (volna) használni – erre szerencsére végül nem volt szükség.

Beszédes emlékek

Kényelmetlen, sötét, nyomasztó világ képe rajzolódik ki, ahol a hangulat sokszor feszült volt. Ezt nem is lehetett csodálni. Londont a háború éveiben rengeteget bombázták. A város keleti része, az East End gyakorlatilag teljesen elpusztult. Amikor Churchill munkatársai lementek a föld alá, sosem tudhatták, a nap végeztével mi várja őket a felszínen.

Jegyrendszer, nélkülözés nehezítette a londoniak életét. De megtörni nem tudta őket. A királyi pár sem volt hajlandó biztosabb helyre költözni. Erzsébet anyakirályné haláláig tartó népszerűségének egyik oka az volt, hogy az uralkodóval együtt Londonban maradt. Ha az alattvalóim nem lehetnek biztonságban, én sem megyek sehová – mondta a királyné ezekben az időkben. A háborús összetartás szelleme később is sok nehézségen segítette át a briteket.

A bunkerben dolgozók közt is bajtársiasság és szolidaritás, és máig tartó barátság alakult ki. Nem is lehetett másként. “Churchill jelenlétében mindenki nagyon feszült volt, ám ő gyakran mondogatta: Ne vegyék a szívükre, nincs benne semmi személyes. És mindig elnézést kért, ha udvariatlan volt” – emlékszik vissza Muriel Cooper gépíró, aki szerint “mindannyian gyűlöltük a háborút, de az kényszerített rá, hogy felnőtté váljunk. A háború volt a mi egyetemünk.”

A hírszerzés egyik vezetőjének titkárnője, Elizabeth Norman szerint “az első sokk után már nem törődtünk nagyon a bombázásokkal. Én is sokszor inkább a saját ágyamban aludtam otthon, bízva a szerencsében. Hiába voltak a bunkerben rémesek a körülmények, valahogyan mégis meglepően egészségesek maradtunk, pedig alig volt mit ennünk, a föld alatt dolgoztunk, sötét, szűk helyen”.

Churchill személyisége mindenre rányomta a bélyegét, de a kiállításon kiderül, hogy még neki is volt egy könnyedebb, emberibb oldala. A kormányfői rezidencián Churchill macskája, Smokey imádott a politikus ágyán aludni és vigasztalhatatlan volt, amikor a gazdája külföldre utazott. Smokey azonban néha vad is tudott lenni. Churchill titkárnője szerint egyszer majdnem komoly bonyodalmat okozott, mert egy fontos telefonbeszélgetés közben megharapta Churchill lábujját. A ‘hagyj békén, te bolond’ felkiáltásra a hívó fél azt hitte, neki szól a rendreutasítás, hiszen a macskát nem láthatta…

Érdemes tudni

A kiállítás 2010 augusztusáig tekinthető meg. Naponta reggel 9.30-tól este 6.-ig látogatható. A belépőjegy felnőtteknek 12.95 font, nyugdíjasoknak és diákoknak 10.40 font, a 16 évesnél fiatalabbaknak ingyenes.
A legközelebbi metróállomás a Westminster. A múzeum bejárata a Külügyminisztérium épülete mögött, a St. James Park felőli oldalon található.

Ha további angol témájú cikkeket szeretne olvasni, kattintson a