Tengerre, török!

Az oszmán hadsereg harcait hagyományosan Nándorfehérvár, Mohács, Buda, Drégely, Eger, Kőszeg, Szigetvár térségeihez kötjük. Itt hordoztuk a kereszténységnek pajzsát, itt emeltük magasra a pogány vérrel festett éles szablyát. Holott ebben a küzdelmes XVI. században már nem a kis Magyarország izgatta Szulejmánt, a nagy szultánt, hanem a világhatalom. Ő azt szerette volna, ha Európa és Ázsia legfőbb uraként helyreállíthatná a Nyugatrómai Birodalmat, felülvén a cézárok római trónjára. Ellenfele, Károly spanyol király és német-római császár viszont úgy gondolta: az ő hivatása lenne felszabadítani Isztambult (Bizáncot, Konstantinápolyt), feltámasztani a Keletrómai Birodalmat. A két dicsvágy összeütközése elkerülhetetlen volt.

Császári és pápai flották és török hadihajók kergették egymást a Földközi-tengeren, mindkét oldalon szívesen fogadták a kalózkapitányok szövetségesi bedolgozását. (A török admirális, Pijale magyar földről elhurcolt gyerekként került a hadba, s itt írta feljegyzéseit a Pécsről elrabolt Ibrahim Pecsevi deák is.) A nagy európai játszmába bekapcsolódott a legkeresztényibb uralkodó, a francia király is, aki Toulon hadikikötőjét átengedte az oszmánok gályáinak, harmincezer katonájuknak, a katedrálist mecsetté alakíttatta, s piaszterrel lehetett fizetni a boltokban.

A térségben számos érdek és tradíció csapott össze. Punok, rómaiak, bizánciak, arabok, normannok, olaszok, franciák, spanyolok, görögök, balkániak és leszármazottaik vívtak Rodoszért, Máltáért, Ciprusért. A lepantói diadal aztán lezárta a véres vetélkedést e tengeren, az oszmán-török birodalom tartalékai átmenetileg kimerültek.

Kiváló, irodalmi igénnyel megírt történelmi mű ez, amelynek részletei szinte az Egri csillagok témáit folytatják, helyezik európai összefüggésekbe.

(Roger Crowley: Tengeri birodalmak 1521–1580. Fordította: Varga Benjámin. Park Kiadó.)

Erdélyi S. Gábor