Távopera

Pontosan dokumentálható, milyen nehézségeken kellett átverekednie magát az ötletnek (megvan ez képileg is mindenkinek, amint az ötlet éppen verekszi át magát néhány jól irányzott jobbhoroggal?, jó, akkor mehetünk tovább), amíg a világ egyik legkonzervatívabb intézményében, a New York-i Metropolitanben rábólintottak: rendben, beengedik a kamerákat, hadd lássák a világ számos pontján egyszerre, milyen ott egy előadás. Az ötlet azóta erősen szárba szökkent, úgyannyira, hogy a kevés számú helyi szerencsés mellett ma már száznál több ország színházaiban és erre alkalmas mozijaiban (esetleg koncerttermeiben) megy föl a függöny a New Yorki-val egy időben, tízezrek lehetnek az élmény részesei.

A siker érdekében a Metropolitan sok mindenre képes: nemcsak az előadásnak lehetünk egyidejű részesei, mégpedig olyan részletgazdagon, ahogy a helyszínen nem lehetnénk (húszegynéhány kamera mutatja a darabot, alulról, fölülről, premier planban és hátulról is), ráadásul eljuthatunk a díszletek mögé, a szünetekben a színpad bejárásaitól a raktárig meg a konyháig mindent megnézhetünk, ráadásul friss interjúkat kapunk a főszereplőktől, a rendezőtől, a díszlet- és jelmeztervezőtől, egyszóval a jelenlét hiányát egy különleges jelenlét virtualitása pótolja. (Arról nem is beszélve, hogy a Metropolitan hajlandó a déli órákban játszani, csak azért, hogy például Európában kellemes esti kezdés legyen belőle.)

Bomba üzlet lett, mondanom sem kell.

Magyarországon a Müpa és az Uránia vesz részt a programban (nyilván feltétel volt a tökéletes akusztika), és az érdeklődés itt is felfokozott. Múlt hétvégén a Metropolitan szezonnyitó előadását, Donizetti klasszikus vígoperáját, a Szerelmi bájitalt élvezhettük végig olyan sztárok felvonulásával, mint Anna Netrebko (Adina), Matthew Polenzani (Nemorino), Mariusz Kwiecień (Belcore) és Ambrogio Maestri (Dulcamara), Maurizio Benini vezényletével.

Az ötlet bevált, ennyit mondanék.