Távolodva az egykétől

Noha Kína eredendően másnak tekinti magát, mint a világ többi országa, nemzete, sajnálatos módon képtelen kivonni magát a fejlődés szinte mindenütt tapasztalható trendje alól. A lakosság várható élettartama nő, egyre több az öreg és hozzájuk képest egyre kevesebb a munkaképes fiatal, akiknek végső soron el kell tartaniuk az immár nem dolgozó időseket. Innen nézve csak csodálkozni lehet azon, hogy a döntés miért csak most, 2015 őszén született meg, hiszen a kínai vezetés rég tisztában van azzal, hogy a másfél százalékot is alig meghaladó népszaporulati ráta még a munkaképes lakosság szinten tartásához sem elegendő. De tudjuk: egész Kína olyan óceánjáróra emlékeztet, amelyik csak nagyon lassan képes fordulni, még akkor is, ha a veszély túlontúl nyilvánvaló. Valószínűleg a hihetetlen ütemű gazdasági növekedés akár drámainak is mondható – bár európai mércével mérve még mindig csekély mértékű – csökkenésének kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy a kommunista párt központi bizottsága megkapja a végső impulzust: fölködlött a munkaerőhiány réme.

Már idén tavasszal lehetett sejteni, hogy valami történni fog. A kormányt ugyanis úgy szervezték át, hogy gyakorlatilag állástalanná tették azt a félmillió állami hivatalnokot, akik az „egyke” érvényben tartásával foglalatoskodtak. Rendelet nem született ugyan, de előtte lazítások már voltak. Kialakult a világ legszövevényesebb tilalmi-engedélyezési rendszere.

Magyarázattal szeretnék szolgálni azoknak, akik olvassák, de nem értik, hogy vidéken miért engedtek már korábban is két gyereket ott, ahol az elsőszülött gyerek leány volt. Nos, Kína, dacára az 1949-es kommunista fordulatnak, alapvetően konfuciánus berendezkedésű társadalom maradt. Ez úgy értendő, hogy a fiúnak volt kötelező gondoskodnia az apáról, az apának a nagyapáról, a nagyapának a dédapáról (ha volt ilyen). Ezt ugyan soha nem foglalták törvénybe, „csak” íratlan szabály volt. No mármost egy leánygyermek – és az „egykés” rendszerben sok leány is született – maga volt a tragédia, hiszen férjhez ment, elvitték a háztól, és nem maradt senki, aki a szülőkről gondoskodjon. Ha az egyke fiúgyermek időnek előtte meghalt, akkor végképp. De az „egy lány” átka különös leánykereskedelmet szült. Mivel a szülőknek valamiből meg kellett élniük, a szó szoros értelmében eladták a lányukat, aki így egy másik családban vált munkaerővé. Az én időmben (a hetvenes években) talán még elegendő ár volt egy bicikli és/vagy egy karóra; idővel azonban, mint olvasom, hatalmas pénzeket kértek a lányokért. Nem lévén azonban (ma sincs) egységes és megfelelő nyugdíj- és idősgondozási rendszer, végső soron az „egyke lány” maradt, ami volt: átok. Ennek az állapotnak a feloldását szolgálta az első lazítás, amelyben benne volt a titkolt remény: hátha a második csemete fiú lesz, aki a családi munkaerőt gyarapítja, nem másokét.

De akadt ennél cifrább lazítás is. Városokban is engedélyeztek két gyereket – ehhez megfelelő folyamodványt kellett írni az illetékes elvtársaknak –, ha a szülők közül mindkettő (később már elég volt egy is) „egykének” született. Könnyű kiokoskodni: így legalább a nagyszülőnek nem kellett rettegnie attól, hogy nem lesz, aki öregkorára támogatja.

Szóval a rendszer csendben lazult, de nem eléggé. Annak idején mi, Pekingben dolgozó külföldi újságírók vadul találgattuk, mi végre az egyke. Túl sokan lennének a kínaiak, és nem akarják, hogy népességrobbanás legyen? Ez kézenfekvő válasznak látszott, de a valódi okot a történelemben kellett keresni. Azt hiszem, rá is leltünk. A kínai vezetés páni félelemben élt attól, hogy a falu nem képes eltartani – élelmezni – a várost. Nem termel annyi élelmiszert, amennyi sok száz millió ember jóllakatásához szükséges, még úgy se, hogy az élelmet fejadagolják.

Természetesen az a történelmi adottság, hogy a megművelhető területhez képest túl sok az ember, megvolt (lényegében ma is megvan, ezért szólnak a mesék az orosz Szibéria kínaiakkal való betelepítéséről), de szó se eshetett arról, hogy a gyönge mezőgazdasági teljesítményért alapvetően a Mao által létrehozott „népi kommunák” rendszere, a parasztság egyéni érdekeltségének teljes kiiktatása a felelős. Továbbá az olyan őrültségek, mint a „nagy ugrás”, amely elvonta a parasztot a földtől, és arra kényszerítette, hogy primitív házi – „népi” – kohókban vasból acélt varázsoljon. Tudjuk, mi lett a vége: éhínség és milliótonnányi hasznavehetetlen fém.

A kínai falu valóban nem volt képes eltartani a várost. A történetben a legérdekesebb az, hogy az „egyke” brutális bevezetése és a terv végrehajtása gyakorlatilag egyidős a Teng Hsziao-ping-féle sorsfordító reformokkal. Nem maói találmány, nem „kultúrforradalmi” termék, noha sokan annak gondolják. Tengék koncepciója valóban a népességrobbanás megelőzése volt, és ebben nem ismertek kíméletet. Emberi jogokat még kevésbé. Kína tele lett kényszerabortuszokkal, mert aki arra merészkedett, hogy mégis második gyereket hozzon a világra, az jobbik esetben csak az állását veszítette el, rosszabbikban lerombolták a házát is. (Igen, ezt nem az izraeliek találták ki a palesztin merénylőkkel szemben.) Ha a gyerek mégis világra jött, nem kapott „hukut”, azaz letelepedési, lakhatási engedélyt, ami nélkül Kínában nem fért hozzá a szociális és jóléti szolgáltatásokhoz (egészségügyi ellátás, iskolázás, közlekedési bérlet, könyvtár, sőt igazságszolgáltatás). Törvényen kívüli emberként volt kénytelen élni, ha egyáltalán életben maradt. Kevesen kockáztattak. Inkább a szülők vállalták az árvaságot, mint hogy virtuális árvákat legyenek kénytelenek nevelni.

Ami pedig a könyörtelenséget illeti. Az valóban az volt, ami. A kínai tévében – én és a feleségem saját szemünkkel láttuk – bemutattak egy nőt, akiből terhessége hatodik-hetedik hónapjában valósággal kimetszették a gyerekét, s ő nemcsak az engedély nélküli terhességéért gyakorolt önkritikát, hanem előállt azzal, hogy a hatóságok nagyon helyesen cselekedtek, amikor kényszerabortusznak vetették alá, mert „ha velem kivételeznek, másokkal is azt kellett volna tenniük”. Vérfagyasztó volt. Jó, hogy a párttagsági könyvét nem lobogtatta.

Azóta persze, mint tudjuk, óriásit fordult a világ. Az „egyke” feloldása nélkül is. A jómódú, gazdag, sőt szupergazdag kínaiaknak se szeri, se száma. Gondolja a tisztelt olvasó, hogy ezeket az embereket nagyon érdekli a „huku” (amelyet korrupcióval amúgy is megszerezhetnének). Magániskolákba, magánóvodákba, különórákra járatják a gyerekeiket, magánkórházakban ápoltatják magukat és csemetéiket. Bentley-ken és Mercedeseken közlekednek, érdekli őket a buszbérlet? Ugyan. Ha öt gyerekük van, ötöt tartanak el úri módon, bár azért ez az öt nincs szokásban. Ami pedig a középosztályt illeti, az szembekerült a „kicsi vagy kocsi?” Magyarországról jól ismert dilemmájával. Fogóddzanak meg: az utóbbi mellett döntött. Amikor az első lazítás jött, a hatóságok kétmillió jelentkezőt vártak a második csemetére. A fele is alig jött össze. Viszont azóta sem tisztázódott, hogy két gyerekük csak „házaspároknak” lehet, vagy egyedül élő, házasodni történetesen nem akaró nőknek is? És mi lesz az eddigi „illegálisokkal”? Visszakapják-e állampolgári jogaikat? A lomha hajó nehezen mozdul.