T. Szerkesztőség!

„Kövér nem teszi ki az uniós zászlót a Parlamentre.” Ehhez a hírhez adnék egy kis személyes hátteret.

Mindig nagyon érdekelt a politika, és a kilencvenes évek elején politikus barátaim túlnyomóan fideszesek voltak. Érdekes dolgokról lehetett velük beszélgetni tabuk nélkül, őrült jó házibulikat tartottak, humorosak, menők, lazák és nyitottak voltak, és általában lakótelepen laktak. (Megvannak azok a zsíros kenyeres bulik, ahol a pici kecóban, a tömeg miatt, mínusz húszban is nyitva az erkélyajtó?)

Bigottnak, ósdinak és szánalmasnak tartották az Antall-kormányt, és remek poénokkal vihogtunk is rajta.

Aztán úgy 95 (?) tavaszán elmentem egyikük esküvőjére (őt különösen kedveltem, halál vicces fazon volt), és néhány civil barátommal ledöbbentünk. A laza és nonkonform csávók és cool kékharisnya nőik középosztálybeli polgárnak öltöztek, már ahogy az úrinőt és az úriembert ők, minden előzmény nélkül, outfitben és testtartásban elképzelték.

Gyermekeik cukik voltak, dacára az erőltetett szalagos zsirárdi- és egyéb pásztorlány-kalapkáknak, az egy számmal nagyobb miniöltönynek/bársony-empire ruháknak és a patentos lakkcipőknek, de ők mindenben aranyosak lettek volna, mert alapból aranyosak voltak.

A feleségek (akik láthatóan utálták az egész megjátszós szitut, és ez volt a második alkalom életükben, hogy valami nőcis volt rajtuk) a tüllös, művirágos kalapjukat vagy olyként tolták a tarkójuk felé hátra, mint Koltai az Indul a bakterházban a sajátját, vagy baseballsapkaként húzták a fejükre, ütközésig. Általában szürkéspasztell, fényes bútorvászon-kosztümöt viseltek, amely helyenként szűk, helyenként nagy volt, sok tűzéssel, raffolással, hajlított gallérral, behúzott ujjal... Cindy Crawford is ormótlan lett volna bennük. A törpetűsarkúban, ám kisterpeszben, előretolt csípővel álldogálás alap volt minden nőnél.

A férfiak vagy fekete mentében, vagy tényleges méretüknél egy-két számmal nagyobb szintetikus, dzsentriutánérzés-öltönyben feszengtek.

Mindenki szánalmasan, uborkafára felkapaszkodottnak nézett ki jelmezében. Persze Kövér is ott volt, de vele kapcsolatban csak arra emlékszem, hogy barna értelmiségcipőjét ekkor még nem érte utol a népies-polgáros dresszkód, ami a formális felsőruházatával egy összegben groteszkbe hajlott.

Merthogy egyik barátom azt pletykálta, arculatváltás van a Fideszben, és aki karriert akar, annak kötelező a templom, a házasságkötés és az úri divat.

Mondtuk neki: ne már!? Gondoltuk, adja a jól értesültet, túlspilázza az esküvődizájnt, de aztán kiderült: nem. Rákérdeztünk, és kissé szűkölő félmosollyal elismerték. (Kíváncsi lennék, emlékszik-e valaki közülük ezekre a körülményekre, vagy már teljesen rájuk égett a szerep.)

Egy évvel korábban még olyan menők, vonzóak, sármosak voltak ezek a fiúk és lányok a farmerjukban, kockás ingükben, pólójukban, lapos sarujukban: a szabad szellem és a műveltség örök érvényű szexepiljével hozták a valódi elit báját, mint amilyen szánalmas bugrisnak néztek ki ezekben a kispolgárira cenzúrázott cuccokban, cenzúrázott élettel és gondolatokkal.

Nos, én azt gondolom, hogy amikor Kövér 1995-96 környékén becsukta maga mögött a szabad szellem minden verbális, tartalmi és formai megjelenésének ajtaját, már akkor önként örökre elzárta magát minden európaiunióság-kvalitástól. Hát persze, hogy kiveri a víz a zászlótól.

Ő a XXI. század elejének Biszku Bélája egy az egyben. Látásmódban, önkifejezésben, stílusban és praktikusan világnézetben is.

(Név és cím a szerkesztőségben)