Szíria, az ügyeletes dominó

Szíria negyven éve az Asszád család hűbérbirtoka. Ahhoz képest, hogy egy szunnita többségű országról van szó, az Asszádok egy alavita névre hallgató – Latakia kikötőjének környékére koncentrálódó – szektából valók, ami egyébként nem számít unikumnak az arab világban. Az ugyancsak szunnita Szaddám Huszein egy síita többségű országban volt egyeduralkodó; Kadhafi ezredesnek is kisebbségi (bár nem vallási, hanem törzsi) háttere van Líbiában.

Véres kezek

Ugyancsak nem minősíthető unikumnak a véres kéz, sőt. Kadhafi a hetvenes években nyilvánosan akasztatott tüntető egyetemistákat, és három óra alatt lövetett agyon ezerkétszáz politikai foglyot egy börtönben. Szaddám vegyi fegyverekkel gyilkolta a kurdok tömegeit, Hafez Asszád 1982-ben Hama városában tüzérségi tűzzel válaszolt a Muszlim Testvériség által kirobbantott felkelésre, ami legalább húszezer ember életébe került.

Ellentétben azonban a „végteleníthető” bűnlajstrom birtokosaként regisztrált Szaddámmal és Kadhafival (őt Reagan elnök veszett kutyának nevezte), idősebb Asszádnak soha nem volt olyan rossz reputációja, mint amazoknak. Ő mindig hatalmi trükkökben gondolkodott. 1970-ben – még mint védelmi miniszter és a légierő parancsnoka – múlhatatlan érdemeket szerzett abban, hogy Arafat Palesztin Felszabadítási Hadserege elkullogni legyen kénytelen Libanonba, amely aztán Szíria teljes politikai és katonai befolyása alá került.

Tíz évre rá, amikor az izraeli hadsereg átmenetileg megszállta Libanont, és kifüstölte Arafatékat, az ott állomásozó szíriai egységek az ujjukat nem mozdították, igaz, az izraeliek sem velük szemben. Asszád Libanonban sokkal inkább támaszkodott a maronita keresztény (Izraellel de facto szövetségben levő) elitre, mint a muszlim többségre. Egyvalamire vigyázott: hogy ki ne vegyék Libanont a kezéből. Az ifjabb Asszád máig nem mosta le magáról a gyalázatot, hogy titkosszolgáinak közvetlen részük volt a teljes önállóságra és függetlenségre vágyó Rafik Hariri libanoni miniszterelnök meggyilkolásában.

A trükközés és taktikázás ma is veleje az önmagát regionális középhatalomnak képzelő Szíria politikájának. 1973-ban háborút vesztett Izraellel szemben, ám ellentétben Egyiptommal és Jordániával, mind a mai napig nem volt hajlandó a békekötésre. Teljes egészében vissza akarja kapni a Golan-fennsíkot, amely stratégiai jelentőségű kiindulópont minden, Izrael elleni támadáshoz. Basir Asszád nem alkuszik. Innen van népszerűségének egyik, le nem tagadható fele. A másik fele nem kevésbé izgalmas. Elvezet a mához. Tudniillik az Asszádok a kicsi alavita szektához tartoznak, amely a Szíriában jelentékeny keresztény és drúz (Izraelben régóta befogadott) kisebbséggel együtt őbenne látja a szunni muszlim többséggel szembeni egyensúlyt.

Essék szó inkább az „első félről” most. A szíriai politika tengelyében Izrael meggyöngítése áll. Az Asszád-klán szövetségben áll az izraeliek legeltökéltebb, legszélsőségesebb ellenfeleivel: a libanoni Hezbollahhal és a gázai Hamasszal. Elkönyvelik őt Irán egyetlen arab szövetségesének is – a jó viszony kétségtelen –, ami Ahmadinezsád iráni elnök fanatikus antiszemitizmusát ismerve csak ront a róla alkotott képen. Egyfolytában él a gyanú, hogy Irán csak úgy tudja bőséges támogatásban részesíteni a Hezbollahot és a Hamaszt, hogy Szírián keresztül juttat nekik „pénzt, paripát, fegyvert”.

Ebből a gyanúkomplexumból nőttek ki a Szíria-ellenes amerikai szankciók, Basir Asszád rezsimjének elszigetelése, amely gyakorlatilag csak idén ért véget. (Januárban, hatéves szünet után ismét érkezett amerikai nagykövet Damaszkuszba.) Miért is? Ugyanazért, amiért a Nyugat visszafogadta Kadhafit. Jobb egy kiszámítható diktátor, mint egy anarchikus demokrata.

Szobordöntés

Basir Asszád 2011 tavaszáig még Mubarakhoz képest is kevesebb jelével találkozott az otthoni elégedetlenségnek, mint autokrata arab testvérei. Annak a tiltakozó mozgalomnak, amely a dél-szíriai Deraából indult ki, gyakorlatilag nem voltak előzményei. Ám Deraában nem történt más, mint hogy a rendőrség lefogott néhány tizenéves fiatalt, aki kormányellenes graffitiket rajzolgatott. (Azóta kiengedték őket.) Ennek hírére az emberek tömegével vonultak az utcákra, amiképp a rendőrség is, amely habozás nélkül használta fegyverét. Halottak tucatjait számolták össze ezután Deraában és csakhamar néhány más városban is.

A tüntetések – Asszád papa szobrainak ledöntésével és fölégetésével együtt is – messze nem voltak olyan tömegesek azonban, mint az egyiptomiak, a tunéziaiak vagy épp a líbiaiak; a letörésükre alkalmazott erőszakról csak annyit lehet elmondani, hogy „aránytalanra” sikeredett. De Basir Asszád nemcsak lövetett, meg is ijedt. Látva azt, ami Egyiptomban történt, nem véletlenül. Szóvivőinek útján nyomban reformokat jelentett be: egy gyakorlatilag törvények nélkül kormányzott országban törvényeket a (nem létező) politikai pártokról, a médiáról (sic!), továbbá a majd fél évszázados rendkívüli állapot megszüntetését, plusz a közalkalmazottak bérének megemelését.

Washington beszól

Ifjabb Asszád egyelőre nem rontott rá a népére. Reformjait önnön parlamentjével kívánja megvalósítani, amelyben kivétel nélkül a rendszer elkötelezett hívei, az elnök vazallusai ülnek. Arról, hogy e vállalkozásnak mekkora a hitele, korai még véglegeset mondani. Az Asszádok stílusába nem illik bele, hogy kihívják maguk ellen a világot; hitem szerint Mubarakhoz hasonlóan hallgatnak arra az amerikai intelemre, hogy ne lőjenek fegyvertelen emberekre, ne hagyják, hogy a helyzet egyfolytában rosszabbodjék. Ámde ez olyan út, amely – mint láttuk Tunéziában is – erőt és bátorságot ad az ellenzéknek (Szíriában se látni egyébként, kik képviselik), gyöngíti a rendészeti szervek „acélos” morálját, és végső kifutásában a diktátor bukásához vezet.

Nem volna teljes a történet, ha a színpadon nem jelenne meg az Egyesült Államok. A líbiai intervenció után természetesen Hillary Clinton külügyminiszternek is nekiszegezték a kérdést: lesz-e intervenció Szíriában? A válasz nagyon határozott „nem!” volt. De bennfentes washingtoni körökben ehhez a szóhoz hozzátesznek egy „hacsak”-ot. Elég rémes. Afganisztán, Irak és Líbia után Szíria volna a negyedik muszlim ország, amely ellen az Egyesült Államok húsz év leforgása alatt hadat viselne. Ennek ideje azonban még bizonyosan nem jött el.

Izraeli érdek

Tegyük hozzá: az általam ismert nyilatkozatokból kiolvashatóan Izrael egyáltalán nem érdekelt abban, hogy Szíria esetleg anarchiába süllyedjen, és demokrata álarcba öltözött iszlamisták vegyék át a hatalmat a kevés, még világiasnak számító arab országok egyik legfontosabbikában. Akármennyire álljanak is ők ketten hadban egymással.