Száz év végjáték
Szokatlanul heves vita zajlik néhány hete a Kína-figyelők között. Az amerikai David Shambaugh professzor, aki egyike a társaság legnagyobb tekintélyeinek, arról írt cikket a The Wall Street Journalben, hogy megkezdődött a kommunista Kína végjátéka. Ilyet persze szoktak mondani elemzők, sőt külön irányzatként tartják nyilván ezt a nézetcsoportot: ez a „kollapszizmus”.
Shambaugh jellegzetes és irányt szabó képviselője annak a Kínával szemben keményen kritikus, liberális alapokon álló irányzatnak, amely a kommunista párt alkalmazkodóképességében látja az elmúlt évtizedek csodájának magyarázatát. Ez olyan népszerű, egyben széles kutatási bázison alapuló nézet, amely – kissé akarata ellenére – maga is hitelesíti a kommunista pártot mint a hatalmas ország vezetésére felkent szervezetet. Hogy most Shambaugh elkezdett a végjátszmáról beszélni, az olyan, mintha egyszer csak előállt volna Szent-Györgyi Albert azzal: érzése szerint a C-vitamin káros az egészségre.
A professzor öt pontban foglalja össze, miért gondolja, hogy ez már a végjáték.
A meggazdagodott kínaiak közül sokan elhagyják az országot, s felmérések szerint még ennél is többen készülnek rá.
Mióta Hszi Csin-ping átvette a hatalmat, felerősödött a represszió, a más nézeteket vallók elhallgattatása.
Shambaugh úgy tapasztalja különféle konferenciákon és összejöveteleken, hogy a hivatalos Kína képviselői nem odaadóak: unottak, cinikusak, hiányzik belőlük az a meggyőződés és tűz, amely egy magabiztos, lendületben lévő kormányzat képviselőitől elvárható lenne.
Az egészen durva és kitartó korrupcióellenes kampány ellenére a korrupció mérete elképesztő.
A gazdaság beszorult néhány olyan csapdába, amelyből nem egyszerű kitörni, s Shambaugh nem úgy látja, hogy a kormányzat a kitörés útját járná.
A vita heves és kiterjedt. Minden ismert és kevésbé ismert angolszász elemző megszólal. Sokan egyetértenek, sokan „már régen megmondták”, sokan pedig a vállukat vonogatják, hogy ez nem így van. Maga az öt pont – ha elvonatkoztatunk a szerző személyétől – nem tűnik éppen átütő felismerésnek.
Igen, közhely, hogy a gazdag kínaiak sokan elhagyják az országot, vagy az egyik lábukat megpróbálják kirakni. Ezt még a hongkongiak kezdték, amikor féltek, hogy a visszacsatolás után a kommunisták nem tartják tiszteletben a magántulajdont. Kiterjedt ügynökhálózatok jöttek létre, s egy sor ország csábító ajánlatokat tett, illetve tesz azóta is nekik. (Ebbe a folyamatba illeszkedik a magyar állam által kibocsátott letelepedési államkötvény is, hogy ne menjünk messzire.) Akik viszont illegálisan lépnek le a – sok esetben illegálisan szerzett – vagyonukkal, azok után egyre hatékonyabb hajtóvadászatot indítanak a hatóságok.
S igen, az utóbbi években nagyon felerősödött a represszió, az ideológiai zárás, felértékelődött a lojalitás, sőt elvárás lett az újból és újból való demonstrálása. Ebből a szempontból az új vezetés riasztóbb, mint a megelőzőek voltak, de nem tűnik úgy, hogy emögött paranoia állna. Éppen az ront az összképen a legtöbbet, hogy egy minden korábbinál magabiztosabb, határozottabb, erősebbnek tűnő hatalom produkálja a nyomást.
Hogy unottak és unalmasak az akadémiai emberek a mai Kína problémáival foglalkozó konferenciákon? Nekem egyszer azt mondta egy professzor a pekingi társadalomtudományi akadémián az interjú elején, hogy két dologról ne kérdezzem: a párt vezető szerepéről és személyi kérdésekről. Vagyis csak a politikáról nem beszélhetett a politika professzora. Csoda lenne, ha nem volnának unottak a konferenciákon. Ráadásul ez szintén több évtizedes probléma.
A korrupció valóban testes probléma. Jelentős kulturális hagyományai is vannak, az ajándékozás, jutalmazás, az érzelmek anyagi kifejezése, az ösztönzés, a zsírozás, a kenés és a viszonzás, az ellenkenés intenzíven benne van a hétköznapi emberi kapcsolatokban. Ugyanakkor a kínai történelem a korrupció szempontjából is hullámvonalat mutat: hol teljesen elhatalmasodik, hol elhalványul. Jiang Zemin egykori pártfőtitkár fénykorában, a kilencvenes években már arról beszélt, ha a korrupció problémáját nem tudják kezelni, az a párt hatalmába kerülhet. Ehhez képest sosem hallunk strukturális próbálkozásokról. Az egyetlen módszer az éberség fokozása, a felderítés hatékonyságának javítása s a büntetések durvítása. Én is azt hiszem, hogy ez így nem fog menni: ezek a kampányok – legyenek akármilyen hosszúak és intenzívek – lényegesen nem fognak javítani az összképen, csak megerősítik az egyébként is kitűnő önfenntartási ösztönnel megáldott struktúrákat.
A gazdasági csapdák és reformok kérdése a leginkább nyilvános, leginkább monitorozott, leginkább napi szinten vitatott része a kínai életnek. Mint másutt a világon, itt is vannak elméletek, irányzatok, melyek hol bejönnek, hol nem. Kétségtelen a határvonal: az évtizedek óta tartó két számjegyű növekedés egy számjegyűre váltott. Kiváltó oka elsősorban a világgazdaság válsága, amely azonban nem egyszerű válságkezelést, hanem strukturális reakciókat igényelt és igényel a kínai gazdaságtól. A jelenlegi 7-8 százalékos növekedési ütem egyesek szerint nem lesz elégséges egy olyan gazdasági dinamika fenntartásához, amely eddig a társadalmi békét, optimizmust s így a rezsim legitimációs erejét fenntartotta. Mások szerint meg elég lesz, főképp, ha az újraelosztási szisztémákat ennek megfelelően reformálják, ami egyébként napirenden van. Meglátjuk.
Mindenesetre ezt az öt érvet tekintetbe véve nem számíthatunk gyors összeomlásra. Egyébként az egész kollapszista irányzat létezése mögött valószínűleg megbúvik az elemzői közösség tudatalattijának az emlékképe, miszerint a Szovjetunió Kommunista Pártjának uralma úgy omlott össze, hogy előtte nem fejlődött ki igazán izmos kollapszista irányzat.
Érdemes még azon elmerengeni, milyen megoldási módok követhetnék a mai rendszert. Hogy mekkora öröm vagy bánat lenne a rendszer bukása. A legtöbb elemző a káoszra tippel. A kínai történelemben van hagyománya a széttagolódásnak válságos helyzetekben. Ennek lényege általában az, hogy egyes helyi vezetők a saját fennhatóságuk alatt lévő területeken megtartják a hatalmat. Mások lehetségesnek tartják a kommunista párt nacionalista átalakulását, esetleg a romjain vagy a mintájára való nacionalista szerveződést. Bár ez a fantázia birodalma, jellemző, hogy a szakértők elsöprő többsége a mintákat sokkal inkább keresi Ázsiában vagy Oroszországban, mint a fejlett Nyugaton.
Maga Shambaugh azt mondja, hogy az összeomlás pontos idejét lehetetlen megjósolni. A kínai kommunisták a szocializmus első fázisában látják magukat, amely akár száz évig is eltarthat. Az amerikai elemző szerint viszont megkezdődött a végjáték, amely persze akár száz évig is eltarthat.
