Szakadék szélén?
Az USA diplomáciai kudarca volna, ha megszakadnának Izrael és a Palesztin Hatóság (PH) iszonyú nehézségek árán beindított közvetlen tárgyalásai, amelyek a „végső rendezésnek” hivatottak – úgy egyéves időkeretben – formát adni. Lapzártakor Mitchell volt szenátor, észak-írországi békecsináló, Obama „békeküldötte” megállás nélkül ingázik Jeruzsálem, Ramallah, Katar, Kairó és Amman között. Meglepő volna, ha erőfeszítései eredménytelenek maradnának. ACZÉL ENDRE írása.
Szeptember 26-án lejárt a Netanjahu-kormány által az úgynevezett „zsidó telepek” továbbépítésére kirótt, a palesztin tárgyalási hajlandóság ösztönzését szolgáló hivatalos moratórium. Értelemszerűnek tűnt, hogy akkor, amikor végre beindultak az izraeli–palesztin béketárgyalások, Netanjahu meghosszabbítja az építkezési tilalmat. Erre azonban Izrael erőteljesen jobboldali parlamenti többségét gyakorlatilag a telepesek politikai támogatóinak köszönő miniszterelnöke semmi szín alatt nem volt hajlandó. Maguk a telepesek bevetésre kész buldózerekkel és munkagépekkel köszöntötték a moratórium végét, Mahmud Abbász hivatala pedig ezzel a mondattal: „Nem lesznek (további) tárgyalások addig, amíg a telepeken folytatódnak az építkezések.”
A telepek dolgában elvi egyetértés a két fél között soha nem volt, és valószínűleg nem is lesz. A palesztinok a nemzetközi jog lábbal tiprásának tekintik, hogy Izrael az 1967-es háborúban megszállt arab területeket zsidókkal népesíti be; minthogy azonban e részek 1967 előtt Jordániához tartoztak, Izrael úgy tartja, hogy itt, Ciszjordániában egyetlen állam vagy politikai szervezet joghatósága sem legitim, a végső megállapodásig legalábbis. Jordánia, mint ismert, a palesztinok javára rég lemondott Ciszjordániáról, s arra semmilyen igényt nem formál.
Mindazonáltal érdemes egy rövid történelmi kirándulást tenni. A „67-es háborút követő évtizedben Ciszjordániában gyakorlatilag nem, vagy alig települtek meg zsidók. (Ma már félmillióan vannak.) Izraelnek akkor munkáspárti (baloldali) kormányai voltak. Amikor azonban 1977-ben Menáhem Begin vezetésével a Likud párt, s vele a szélsőségesen nacionalista jobboldal jutott hatalomra, hivatalos politika lett, hogy a zsidóknak – történelmi jogon – az ókori Júdea és Szamária területén (azaz a Jordán folyó nyugati partvidékén) „bárhol” joguk van letelepedni. Beginnek azzal sikerült megrémítenie a stratégiai összefüggéseket jól érzékelő Carter amerikai elnököt, hogy előbb ideiglenesről „állandóra” változtatta egypár ciszjordániai zsidó telep státusát, majd a Camp David-i izraeli–egyiptomi békekötés (1978) után bejelentette, hogy Izrael nemcsak „meghatározatlan időkig” kíván terjeszkedni Ciszjordániában, hanem lendületesen nekilát a településfejlesztési programnak.
Obamát most ugyanaz a sors fenyegeti, mint Cartert. Visszavonulóban Carter is csak „véleménykülönbségről” volt hajlandó tudni izraeliek és palesztinok között; ugyanezzel a kegyes formulával próbál most élni Obama is. Holott mindkettő tudja: itt nem egyszerűen pár telepről van szó, hanem olyan feszültségről, amely stratégiai értelemben befolyásolja az amerikai érdekeket, illetve a közel-keleti hadszíntéren tevékenykedő amerikai erők eredményességét. És Netanjahu is van annyira ravasz, mint hajdanán Begin: szerinte az elmúlt tizenhét évben (tehát minden idők első izraeli–palesztin egyezsége óta) sok-sok tárgyalás folyt a palesztinokkal, de azok „soha” nem kötötték ki, hogy a párbeszéd alapfeltétele a településfejlesztés leállítása volna. Most is elégedjenek meg annyival – fűzi hozzá –, hogy ő „mérsékletre” inti az építkezőket. Akik egyébként a „67-es határtól egyre mélyebben és mélyebben nyomulnak be a palesztin területekre, azaz egyre kevésbé látszik valószínűnek, hogy a kérdést területcserével meg lehetne oldani.
Legfeljebb matematikailag, de a „matematikai kép” több mint félrevezető. Igaz ugyan, hogy a ciszjordániai zsidó telepek az egész palesztin területnek csak egy százalékát foglalják el, ám az olykor elszigetelt, olykor majdnem egymásba érő városkák között katonák által őrzött összekötő utak húzódnak, és az egész rendszer szorosan kapcsolódik Izrael infrastruktúrájához. Kiváltképp áll ez a Kelet-Jeruzsálemben és környékén zajlott hatalmas építkezésekre. Nem egyszerűen telepekről van tehát szó, hanem egy pókhálószerű, izraeli fennhatóság alatt álló szövevényről, amely gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy itt működőképes palesztin államiság alakuljon ki.
Ám a történetban a nagy „csavar” az, hogy Netanjahu tudja: ha a Palesztin Hatóság képviselői felállnak a tárgyalóasztaltól, az nekik lesz legkevésbé győzelem. Annál inkább vereség a PH mögött álló El Fatah szervezetnek, amely voltaképpen egyetlen halálos ellenséget ismer: a Gázában uralkodó, rivális Hamászt. Ez a szélsőséges, iszlamista, Izraelnek még a létét is tagadó szervezet elvi alapokon áll szemben mindenfajta tárgyalásos rendezéssel. Ha a PH erőfeszítései megbuknak, a Hamász önnön álláspontját – azt tudniillik, hogy Izraelt csak kényszeríteni lehet, megalkudni vele nem – látná igazolva.
Ezt történetesen Abbászék is tudják. Forma szerint kihátráltak a döntésből. Az Arab Ligára bízták annak eldöntését, hogy folytassák-e Izraellel a közvetlen tárgyalásokat. Ha a válasz nemleges lesz, akkor a PH maga mögött érezheti az arab világ szolidaritását; ha igenlő, akkor, úgymond, összarab óhajt teljesít.
Egyet tudunk: a térség legerősebb arab országa, az amerikaiakkal különlegesen jó viszonyt fenntartó Egyiptom, ha félszegen is, de a tárgyalások folytatása mellett van. Vélhetően ugyanez a „mérsékelt” arab országok – főként az öbölbéli gazdagok – álláspontja. De az igenért valamit kell cserébe kapniuk: vitán felül egy újabb moratóriumot. Amiért viszont Netanjahu vár valamit.
A következők tudódtak ki: cserébe a településfejlesztési moratórium meghosszabbításáért az Egyesült Államok újabb biztonsági garanciákkal fegyverzi fel Izraelt; ha lejár a meghosszabbítás, nem kér újabbat, végül pedig kötelezettséget vállal arra, hogy abban az egy évben, amíg Izrael és a palesztinok végigtárgyalják a „végső megállapodás” részleteit (határok megvonása, Jeruzsálem megosztása, a menekültek kárpótlása stb.), Amerika ENSZ-nagykövete megvétóz a Biztonsági Tanácsban minden Izrael számára hátrányos határozati javaslatot.
De a végső ponton ismét vissza kell térnünk a Hamászhoz. Ha minden egy optimális forgatókönyv szerint bonyolódna is le, a palesztin nemzeti mozgalmon belül még mindig fennmarad a helyrehozhatatlannak tűnő hasadás. Más uralja fegyverrel Gázát és más a PH „államterületét”. Mások az El Fatah és mások a Hamász külső patrónusai, „Palesztina” jövőjéről pedig teljesen eltérő koncepciók vannak forgalomban. Amíg Ciszjordániában és Gázában nem egy valaki parancsol a fegyvereknek, amíg a hatalom és a biztonság monopóliuma nincs egy kézben, addig elképzelhetetlenül nehéz lesz bármilyen izraeli–palesztin megállapodást végrehajtani. Nem tető alá hozni, hanem végrehajtani.
