Sürgető rakétadöntés – Két hete lesz Joe Bidennek megállapodni Moszkvával
A 2010-ben Barack Obama amerikai és Dmitrij Medvegyev orosz elnök által Prágában aláírt – és 2011. február 5-én hatályba lépett – megállapodás a rendszeresített robbanófejek számát 1550-ben, a hordozóeszközökét pedig, beleértve a rendszerbe nem állított eszközöket is, 800-ban maximalizálta. Ezek közül mindkét fél 700-at állíthat rendszerbe.
Jelenleg ez az egyetlen olyan fontos fegyverzetkorlátozási, bizalomerősítő egyezmény, amely ma is érvényben van Washington és Moszkva között. Egy másik, alapvető jelentőségű egyezmény, amely a közepes hatótávolságú nukleáris erőkről szólt, tavaly hatályát vesztette, miután mindkét fél a másikat vádolta szerződésszegéssel. A START–III meghosszabbításáról elvben jelenleg is folyamatban vannak amerikai–orosz tárgyalások, de döntés értelemszerűen már nem születhet Donald Trump hivatali ideje alatt, azzal meg kell várni Biden hivatalba lépését. A megválasztott demokrata párti elnök jelezte, hogy támogatja a meghosszabbítás gondolatát, mert a szóban forgó szerződést az Egyesült Államok és Oroszország közötti stratégiai stabilitás „horgonyának”, egyszersmind újabb fegyverzetkorlátozási lépések megalapozójának tekinti. További részletekbe azonban nem ment bele.
Keményebb lesz Biden az oroszokkalKönnyen lehet, hogy az új amerikai kormányzat szándékait csak január 20. után ismerheti majd meg a közvélemény – ilyesmit ugyanis nem szoktak világgá kürtölni, mielőtt hivatalos formában az oroszok tudomására hozhatnák álláspontjukat. A szakértők szintjén persze nyilván folyamatos az egyeztetés, és Putyinnak bizonyára van már képe arról, mire számíthat a demokrata párti nemzetbiztonsági csapattól a Trump-gárda távozása után. Az elemzők többsége általános értelemben keményebb amerikai hangnemre számít orosz ügyekben, de amikor egymással szemben álló hadászati fegyverrendszerekről van szó, akkor a tárgyszerűség szempontja erősebb, mint a retorika.
Az oroszok a maguk jól bevált régi módszereivel folytatják a felkészülést a Bidenékkel való tárgyalásokra: a múlt héten interkontinentális ballisztikus rakétákat tesztelt a Vlagyimir Monomah elnevezésű – úgynevezett Borej osztályba sorolt – orosz atomtengeralattjáró az Ohotszki-tengeren. A négy rakéta a moszkvai védelmi tárca tájékoztatása szerint eltalálta célpontját az indítás helyétől több mint 5500 kilométerre Oroszország északnyugati részén, egy lőtéren. Ebből a közlésből az „5500 kilométer” a fontos: a már kimúlt INF-szerződésben ezt a távolságot jelölték meg a közepes hatótávolság felső határaként. Az oroszok tehát most nyomatékkal jelezték, hogy a kísérlettel egy ennél felsőbb stratégiai kategóriában hajtanak végre fejlesztéseket, abban, amelyre a START–III vonatkozik. Nem nehéz levonni a következtetést, hogy Moszkva célja e kísérlettel az izommutogatás volt.
Két hete videokonferenciát tartottak a NATO-országok külügyminiszterei. Jens Stoltenberg, a szervezet főtitkára akkor úgy fogalmazott:
nem engedhető meg, hogy a világ az atomtöltetek számát szabályozó megállapodás nélkül maradjon,
ezért a NATO és tagállamai elkötelezettek a globális fegyverzet-ellenőrzés és a leszerelés, ezzel összefüggésben pedig egy átfogóbb fegyverzet-ellenőrzési rendszer kidolgozása mellett. A miniszterek áttekintették az orosz nukleáris képességekkel felszerelt rakétarendszerek növekvő arzenálja okozta fenyegetést. Stoltenberg szerint a kihívás komoly, növekvő és összetett. Moszkva modernizálja nukleáris arzenálját, és új rakétákat állít elő, eközben pedig hadosztályok telepítésével növeli katonai erejét a szomszédságban, megsérti és aláássa a szerződéseket. Az atlanti szövetség külügyminiszterei üdvözölték, hogy Moszkva és Washington is kész a START–III meghosszabbítását célzó tárgyalásokra.
Korábban nemcsak a START–III időbeli hatályának puszta meghosszabbításáról volt szó, hanem a fegyverzet-ellenőrzési mechanizmus érvényének tartalmi kiterjesztéséről, általánosabb érvényűvé tételéről is. A Trump-kormányzat eredetileg azt szorgalmazta, hogy a tárgyalásokba kapcsolódjon be Kína is, alakítsák át háromoldalúvá a fegyverzet-ellenőrzési struktúrát, de ezt az elképzelését kénytelen volt feladni. Peking ugyanis mereven távol tartja magát minden olyan kötelezettségvállalástól, amely számára semmilyen hasznot nem hoz. Emellett az is tény, hogy a kínai fenyegetés, hatalmi nyomulás – egyelőre legalábbis – nem annyira a nukleáris fegyverkészletek növelésében nyilvánul meg, hanem továbbra is a gazdasági expanzióban, illetve – ha már feltétlenül katonai vonatkozásokat keresünk – a távol-keleti tengereken, haditengerészete révén.
Topol-M SS27-es rakétaVisszatérve a START-témakörhöz, idővel olyan értesülések kaptak lábra, hogy Washington az összes rendelkezésre álló nukleáris töltetet lefedő, átmeneti ellenőrzési mechanizmust szeretne tető alá hozni. Erre utalt Marshall Billingslea leszerelésügyi amerikai különmegbízott augusztusi nyilatkozata, miszerint az Egyesült Államok azt szeretné, ha a tárgyalások témái közé felvennék az eddigi megállapodás keretein kívül eső orosz nukleáris fegyverkezés kérdéseit is. Az oroszok erre nem mutattak semmi nyitottságot, kiszivárogtatások szerint azonban azzal próbálkoztak, hogy bevonják a tárgyalásokba a rakétavédelmi – tehát a támadórakéták elhárítását szolgáló – rendszerek ellenőrzését is.
Érdemi megállapodás híján nem csoda, hogy egyre többen fejezték ki aggodalmukat. Antonio Guterres ENSZ-főtitkár a világszervezet idei őszi közgyűlésén elmondott beszédében sajnálatosnak nevezte, hogy nem történt előrelépés a nukleáris leszerelés ügyében. Kiemelte, hogy bár egyes államok a saját biztonságuk érdekében továbbra is szükségesnek tartják a nukleáris fegyvereket, azok valójában a bolygó élhetőségét veszélyeztetik, ezért a leszerelés létfontosságú lenne az egész világ számára.
Történetileg visszatekintve, a nukleáris veszély elhárítása érdekében az első jelentősebb szerződés a hidegháború hajnalán, 1963-ban megkötött atomcsendegyezmény volt, mely megtiltotta az atombomba-kísérleteket a légkörben, a világűrben és a víz alatt.
Nem kellett sokat várni a következő megállapodásra sem: az atomsorompó-szerződést az ENSZ-közgyűlés fogadta el 1968-ban, de csak 1970-ben lépett életbe, amikor a három akkori atomhatalom – az Egyesült Államok, a Szovjetunió és az Egyesült Királyság – mellett negyven ország parlamentje is elfogadta. A szerződés megtiltotta az atomfegyverek elterjedését oly módon, hogy az atomfegyverrel rendelkező államok ígéretet tettek arra, hogy nem adják ki az atomtitkot más államoknak, és semmilyen segítséget nem nyújtanak atombomba előállításához. Az atombombával nem rendelkező, aláíró államok arra tettek ígéretet, hogy nem kérnek más országtól atomfegyvert, és saját fejlesztésbe sem kezdenek. Ma már több mint száz ország aláírta a szerződést. Mind a mai napig vannak azonban olyan, atomtöltettel rendelkező államok, melyek – a maguk szempontjából logikus módon – nem részesei a szerződésnek: ilyen India, Pakisztán vagy Izrael.
A most szóban forgó START–III megállapodás „prototípusa” az első START- szerződés volt, amelyet még a Szovjetunió felbomlása előtt kötött Moszkva és Washington. Ennek lényege a különböző típusú hordozóeszközök és robbanófejek számának korlátozása volt. Az első szerződésnek mintegy a folyományaként kidolgozott Start–II megállapodás nem bizonyult hosszú életűnek. (Moszkva 2002-ben kivonult belőle.) A START–III megállapodás azonban viszonylag jelentős eredménnyel járt: a nagyhatalmak 2011. februárig 1700–2200 nukleáris támadófejet vontak ki a hadrendből. Ám mindent célszerű összefüggéseiben vizsgálni: a Stockholmi Nemzetközi Békekutató Intézet (SIPRI) ez év elején végzett felmérése szerint az USA, Oroszország, Franciaország, Kína, India, Pakisztán, Észak-Korea és Izrael együttvéve körülbelül 13 400 atomtöltettel rendelkezik, s a nukleáris töltetek 90 százalékán az amerikai, illetve az orosz fél osztozik.
A cikk a 168 Óra hetilap 2020. december 16-i számában jelent meg.
