Spanyol órák Bécsben haladóknak

Pályakezdő ifjúként arról álmodtam, hogy egyszer majd én tudósíthatom lapomat az eseményről (és szerény dolgozatom természetesen mérföldkövet fog képezni a sportriportok történetében), az utóbbi időben már sokkal visszafogottabb álmokat dédelgettem – már az is felhőtlen örömmel töltött volna el, ha nézőként elüldögelhetek, például, a labdarúgó-Eb döntőjén. Szerényen, ahogy szoktam, mondjuk a VIP-páholy második sorában: meccs előtt olvasgattam volna a sportújságot, megkínáltam volna szotyival a Platinit, közben udvariasan figyelmeztetve, hogy megint csálén áll a nyakkendője, odabiccentettem volna a spanyol királynak – megkérve egyúttal, hogy vegye le a koronáját, mert nem látok tőle –, a Merkeltől meg a szabója címéről érdeklődtem volna a szünetben, hogy elkerüljem, ha úgy adódik. Meccs után meg elénekelgettem volna a Funiculát a Domingóval – azt hiszem, az az egyetlen dal, amelyet mind a ketten tudunk.

Ilyenféle álmaim voltak nekem. (Futballügyben, persze.) Ehhez képest egyetlen selejtező nem sok, annyit nem láttam élőben, pedig Sasa barátom erősködött, hogy bármikor tud kéz alatt szerezni százhatvanezererért jegyet a svéd–görögre, igaz, a kapu mögé, de alkalmi vétel akkor is – én persze nemet mondottam. Ott van nekem a magyar tévé a Deák Horváth Péterrel meg a Mérey Andreával – nem is érdemlek jobbat. Hanem a döntő napján csak kitört belőlem a kalandvágy – hogy itt vagyok két és fél órányira az álmaimtól, és nem teszek semmit azért, hogy elérjem őket. Ráadásul híre jött kézen-közön, hogy a Práter környékén még megfizethető árakon is lehet jegyhez jutni – de ha nem, akkor is ott van a futball-lázban égő város, mégis más az, a stadion oldalában nézni a nagy eseményt, százezer fanatikus szurkolóval együtt! Egy szó, mint száz, vasárnap reggel autóba pattantam, és elporzottam a fényes császárváros irányába.

Amíg én porzom, adjuk át magunkat kicsit az elemzésnek. Szögezzük le mindjárt, hogy minden futball-világesemény között már régóta az Eb a legrangosabb – meg azt, hogy a jelenlegi e nemben is a legjobbak közé tartozott. Volt ott nyolc egészen remek csapat, négy jó, kettő na jó és kettő rendező – ez sokkal jobb arány, mint a világbajnokság szokott, ahol fejlődő óceániai meg közép-amerikai csapatok is előfordulnak, vesztünkre. Ebből az következett, hogy tucatnyi pompás meccsben volt részünk, olyanban, amit szívesen megnéztünk akár háromszor-négyszer is (volt rá mód, különféle magyar csatornák különféle időpontokban le is adták őket, s ínyenceknek még a harmadik-negyedik látásra is akadt elemeznivaló), de még a halványabb találkozóknak is voltak érdemdús momentumaik. Ezen a szinten technikailag meg fizikailag már minden játékos (azok a cserék is, akik egyetlen percet se játszottak) kenterbe verné az aranycsapat minden tagját – amivel csak a foci hihetetlen változására utalok, nem másra: nekik a saját generációjukat kellett ripityára verni, s mint tudjuk, egyetlen kivétellel meg is tették – ebből pedig az következik, hogy a mecscsek egy részét a stratégia, más részét a vakvéletlen döntötte el. A kapitányok igazi hadvezérként vezényelték csapatukat, a cserék nem arra szolgáltak, hogy a sérült vagy gyenge versenyzőket levegyék a tábláról, hanem hogy új szisztémával kísérletezzenek. Az angol rendszernek befellegezni látszik (egyedül a csehek játszották, nem is mentek vele sokra), a tankszerű ékek kora lejárt, és a hagyományos irányító szerepet is több részre osztották a legtöbb helyen – ma már, amikor a területekért folyik a harc, egyetlen csapat sem engedheti meg magának, hogy pályán tartson valakit csak azért, hogy ő ossza az észt – manapság a középcsatár becsúszva szerel saját tizenhatosán, és a bekk gólokat rúg: el is várják tőle. Egyébként az is tisztán látszott, hogy eljött a szélsőhátvédek kora – akik évtizedekig a legszürkébb tagjai voltak a tizenegynek, most a legnagyobb sztárok közé emelkedtek. Egy Grosso, egy Lahm, egy Sergio Ramos meccseket vitt a hátán, és meccseket döntött el.

A futball felélte végső taktikai tartalékait: legközelebb már a támadó kapus felállás következik.

Másfél órás autós bolyongással kezdődik Bécs: nem könnyű parkolni egy olyan városban, amely óvatos becslések szerint is megkétszerezte lakosságát ezen a napon. A metrón már nagy az élet, a peronokon mezekbe és zászlókba öltözött csapatok énekelnek, ahogy a torkukon kifér, pedig még csak fél egy körül járunk – félnapnyira vagyunk az eseménytől. Az embernek az az érzése, hogy a régi Bécs el is tűnt teljesen, óriásplakátok, papírmasé figurák és lampionok takarják el a szem elől. A Volkstheaternél már egész hadoszlopok masíroznak, az első percekben nehéz megkülönböztetni egymástól a frontokat, hiszen mindkét táborban a sárga meg a piros szín dominál, és még a fekete sem kizáró ok: csak amikor az ember felveszi a város ritmusát, akkor tud igazán különbséget tenni – a németeknél több a fehér, úgy. A táborok egyébként apró egységekre szakadnak, az egyszívűek harsány diadalordítással üdvözlik egymást, de a szemben álló táborok között sincs öszszetűzés. Nem békés a város, de nem is háborús: ez még a felvonulás időszaka.

Persze vannak mosolyra fakasztó jelenetek is: fiatal pár német mezben, babakocsit tolva halad el a Leopold Múzeum előtt. A baba – lehet vagy két hónapos – maga is mezt visel, arca nemzeti színekre festve. Szép emlék lesz neki, annyi biztos. A Mariahilferstrasse elején tévéstábok dolgoznak. Nem könnyű nekik helyieket találni. Egy decens, idős hölgyet arról faggatnak, kinek szurkol este. „A spanyoloknak – mondja Frau Weis, aztán felviszi a hangját –, tudják, nem szeretem, ha Bécsben győztesként vonulgatnak a németek.”

A belvárosközeli éttermek is a döntő szurkolóinak ellenőrzése alatt állanak. A Bellaria teraszán nagy nehezen akad üres asztal, kétoldalt söröző, dudáló, megafonozó (és közben ebédelő) szurkolók. Németek, spanyolok vegyesen. A pincér szemrebbenés nélkül tűri a megpróbáltatásokat, éppen úgy néz ki, mint Bóni gróf a Csárdáskirálynőből, mosolyog, de azért az arcára van írva, mit gondol erről a világról. „Lehetett volna orosz–török döntő is” – például ezt.

Lehetett volna, tényleg, a törökök szimpatikus, kreatív focit játszottak, és rengeteg lelki plusszal rendelkeztek (a szegény rokon, akit odaengedtek a nagyasztalhoz), viszont szertelenek voltak nagyon, a vége felé már a fél csapat el volt tiltva, az elődöntőben a fakójuk játszott (milyen jól!), lényegében kapus nélkül: ennek a Rüstünek hat éve nem sikerült komolyan kifutni. Így kaptak ki egy fával a legjobb meccsüket abszolváló németektől. Az oroszok története más, őket a spanyolok fejben verték meg, egyszerűen nem hagytak helyet a csatáraiknak, a védőiket meg kipasszolták fű alatt. Szegény oroszok föl se igen fogták, miért nem megy nekik. A spanyolokkal egyébként semmi más nem történt, mint hogy elhitték magukról, jók: nagy országot ritkán látni ennyi kisebbségi komplexussal megverten. Don Aragones rá tudta venni őket, játsszák azt, amit a legjobban tudnak – egyérintőztek jószerivel. Élmény volt látni ezeket az élvezetes spanyol órákat.

Mária Teréziát belepte a Meinl sátra – aranykarnisok, szaténtető, a tortákon marcipán focilabda. Egy jó kávé, aztán irány a Ring: ott lehet bejutni a szurkolói zónába. Kordon, terelés, motozás – élek-halok ezekért. Igaz, osztrák figyelmesség és udvariasság, nőket nők, férfiakat férfiak motoznak, de osztrák alaposság is, a fogpiszkálókat is elkobozzák – az is zászlórúd, csak kicsi. Odabent sörsátrak, kivetítők, büfék sora, aztán a szponzorok világa: az egyiknél tizenegyest rúghatsz, a másiknál óriáscsocsó hívogat, a harmadik – nos, a harmadik, az egy bank, annak teraszáról remekül látszódik a meccs, de csak a kiválasztottaknak. Az ember ténfereg ott egy órát, másfelet, és egyre feszélyezettebben érzi magát. Jön, csak jön a tömeg, egyre magasabb a hangfekvés és az alkoholfok (egy vidámnak tetsző spanyol kompánia nőtagjainak skandálását lefordíttatom magamnak – nem kellett volna), egyre nagyobb a por, egyre szűkül a kör köröttem. Fél hét tájban egyszerre úgy érzem, én vagyok az egyetlen ember itt, aki elmúlt már húszesztendős (viszont én nem kevéssel), én vagyok az egyetlen, akit még nem ragadott magával a falkaláz meg az alkohol mámora. Hirtelen nagyon elveszettnek érzem magam, úgy látom, hogy megint nem ott vagyok, ahol lennem kellene – egyre félelmetesebbnek, vadabbnak érzékelem a világot magam körül. Téblábolok még egy kicsit ijedtemben, aztán egyszer csak elindulok a kijárat felé.

Vigyázni kell az álmokkal, hogy időben érjük utol őket.

Épp mint a spanyolok.