Roosevelttől Obamáig

Franklin Roosevelt – az egyetlen elnök, akit négyszer választottak tisztére – negyedik ciklusának legelején, 1945 áprilisában hunyt el. (1951-ben módosították az USA alkotmányát: az elnök legfeljebb 2x4 évig töltheti be a tisztségét.)

Utóda éppen hivatalba lépett alelnöke, Harry Truman, a meglehetősen jelentéktelen szenátor lett. Ő adta ki a parancsot a két atombomba ledobására, az ő nevét viseli az amerikai doktrína a kommunista terjeszkedés elleni katonai fellépésre – és az Európát talpra állító Marshall-terv is. Képességeit ismételten alábecsülték: minden felmérés azt jelezte, hogy veszít az 1948-as választáson, s másnap már forgalomba került a Chicago Tribune, címoldalán a hírrel, hogy a republikánus Thomas Dewey az új elnök... Pedig Harry Truman lett az, ám 1952-ben viszont már hiába pályázta meg ismét az elnökjelöltséget.

Dwight Eisenhower, a népszerű tábornok annyi szavazatot kapott, mint előtte senki, óriási fölénnyel győzte le a népszerűtlenné vált Truman helyére jelölt Adlai Stevensont. Eisenhower szegény falusi gyerekből lett katona, s pályájának csúcsán főparancsnokként vezethette győzelemre a szövetséges csapatokat. Első feladata az volt, hogy véget vessen a két Korea közötti háborúnak, s tárgyaljon a szovjetekkel, akik az amerikaiakkal párhuzamosan készítették elő hidrogénbombájukat.

Eisenhowert 1956-ban még nagyobb többséggel választották újra: Lincoln volt az utolsó republikánus, száz évvel korábban, aki ekkora támogatást kapott. A tábornok-elnök a magyar forradalom idején – atom-világháború veszélyére hivatkozva – ismeretesen tétlen maradt (de legalább tett azért, hogy sok ezer magyar menekültet befogadtak). Egyidejűleg viszont nem volt hajlandó támogatni a briteket és a franciákat a Szuezi-csatorna elfoglalására indított akciójukban.

1960-ban újra demokratát választott a nép. Igaz, John Kennedy szűken, csak vagy 110 ezer szavazattal előzte meg Richard Nixont. Kennedy negyvenhárom évével az eddigi legfiatalabb elnök volt – egyben az első katolikus. A megnyerő küllemű (és szoknyavadász) Kennedy használta elsőként tudatosan a tévét politikai üzeneteinek továbbítására, a szavazók megnyerésére. Antikommunizmusban nem maradt el konzervatív elődjétől, 1961-ben ő valósította meg az Eisenhower-kormányban született tervet a Castro Kubája elleni fegyveres támadásra. Az invázió csúfos kudarcot vallott. Ez is indíthatta Hruscsovot, az SZKP főnökét arra, hogy Amerikát megcélzó rakétákat telepíttessen Kubába. Válaszul Kennedy ultimátumot adott Moszkvának a rakéták kivonására – akkor közelebb álltunk a világháborúhoz, mint bármikor előtte. A szép, művelt (és gazdag) Kennedy pár egyébként méltán népszerű volt, s hírüket tovább növelte az elnök tragikus halála.

1963-as meggyilkolása után örökébe lépő alelnökének, Lyndon Johnsonnak sokat segített, hogy Kennedy választottja volt: a veterán szenátor az Államok történetében máig példátlan, több mint 61 százalékos többséggel győzött a rákövetkező elnökválasztáson. Republikánus ellenlábasát, az ultrakonzervatív Barry Goldwatert saját pártjában is sokan elutasították. Johnson egyébként maradandó érdemeket szerzett széles körű szociális programjaival, a faji egyenjogúság szorgalmazásával. Miközben ő küldte tanácsadók után immár katonák százezreit Vietnamba. Népszerűsége emiatt odalett, ’68-ban feladta elnökjelöltségi kampányát.

Az akkori a legizgalmasabb választások egyike volt, mindjárt három jelölttel, ami ritkaság. A demokrata Hubert Humphrey (Johnson alelnöke) s a republikánus Richard Nixon mellett a harmadik George Wallace volt. Alabama kormányzója korábban háromszor a Demokrata Párt színeiben próbált elnökjelölt lenni, ezúttal saját Amerikai Függetlenségi Pártjának színeiben indult. Szélsőséges programmal: a faji elkülönítés fenntartását hirdette, s javasolta, vessenek be atomfegyvert Vietnam ellen. Humbert Humphrey csak másnap délben ismerte el, hogy veszített. Mindketten a voksok 43 százalékát kapták ugyanis, és Nixon mindössze 25 552-vel szerzett többet.

Nixon hírnevét igencsak megtépázta második ciklusának Watergate-botránya, de kétségkívül egyike volt a háború utáni korszak jelentős vezetőinek. Jó szemmel kiválasztott külügyminiszterének, Henry Kissingernek a tanácsára elment a kommunista Kínába, nyitott a Szovjetunió felé is, majd ő fejezte be – igaz, vereséggel – a vietnami háborút.

1972-ben óriási többséggel választották újra, ellenfele, az ultraliberális, háborúellenes George McGovern nem volt szerencsés választásuk a megosztott demokratáknak. Nixon az 50 államból 49-nek az elektorait szerezte meg, ám végül nem tölthette ki hivatali idejét. Az Államok első elnöke lett, aki lemondásra kényszerült – mert különben a törvényhozás tette volna ki hivatalából. Nemcsak tudott embereinek a betöréséről a demokraták irodájába az újjáválasztási kampány idején, de a botrány kirobbanása után tagadással, bizonyítékok eltüntetésével próbálta befolyásolni a kongresszusi vizsgálatot és az igazságszolgáltatást.

Alelnökéből lett utóda, Gerald Ford kisvártatva korlátlan kegyelemben részesítette minden törvénysértésért, amelyet hivatalában elkövethetett, így elkerülte a felelősségre vonást. Nem így emberei: az öt betörő börtönbe került, összesen negyven kormánytisztviselő ellen emeltek vádat. Kényszerű távozása után még húsz évig élt, s elérte, hogy végül is sikeres, jelentős elnökként emlékezzenek rá.

Gerald Ford „trükkös Nixon” örököseként és gyenge elnöki teljesítményével 1976-ban nem meglepően veszített (bár csak két százalékkal) a demokrata ellenlábassal, Jimmy Carterrel szemben. Pedig Georgia állam kormányzója, a korábbi mogyorófarmer outsider volt a politikában. Támogatta az akkor még újnak számító környezetvédelmet, valamint a kisembert kívánta képviselni a washingtoni „nagypolitikában”, ami felemás következményekkel járt. Sikeres volt viszont az arab–izraeli viszály csillapításában: ő érte el a Camp David-i megállapodást, ezért utóbb Nobel-békedíjat kapott. (Ugyanazt, amelyet Obamának előre odaítéltek – ki tudja, miért.) S visszaadta Panamának az országot kettészelő csatornaövezetet a vízi úttal. A szelíd, mélyen vallásos Carter végül gyengének bizonyult – utána az egykori hollywoodi színész, Ronald Reagan költözhetett a Fehér Házba.

Reagan 1980-ban meggyőző többséggel utasította maga mögé Cartert, de nemcsak politikai ellenfelei tartottak attól, hogy a 69 éves volt kaliforniai kormányzó, hollywoodi B-filmek egykori hőse – aki tanult kommunikátorként ugyan vonzotta az embereket – intellektuálisan nem fog tudni megfelelni a magas posztnak. Látványosan tévedtek. Reagan (többnyire) kitűnő koponyákat választott maga köré, s jó politikai ösztöne is volt. Senki nem gondolta volna, hogy éppen az ő kezdeményezései vezetnek majd a szovjet birodalom gazdasági-katonai bukásához. Reagant 1984-ban elsöprő többséggel választották újjá, az 50 államból 49-ben tarolt, példátlan módon az 538 elektori szavazatból 525-öt szerzett meg. A demokrata Walter Mondale, Carter volt alelnöke sehol nem volt.

Reagan népszerű és 77 éves volt 1988-ban, mégis újra indult volna, ám újabban két ciklus a maximum. Így lett – az ő sikereire építve – George H. W. Bush az elnökjelölt. Az idősebb Bush maga volt a középszer, alelnöke, Dan Quayle pedig még jóval e színvonal alatt. A republikánusoknak így is meggyőző többséggel sikerült legyőzniük a demokrata Michael Dukakist. Massachusetts volt kormányzója rosszul kampányolva maradt alul a nem éppen veszélyes ellenféllel szemben. Reagan merész harciassága helyett id. Bush szuperóvatos volt, inkább fékezte, mint ösztönözte 1989–90 történelmi változásait Európában.

Jóllehet, id. Bush újraindult, halovány elnöksége és a recesszió ismét a demokratáknak adott esélyt, s Bill Clinton, Arkansas volt kormányzója meggyőző fölénnyel győzött. ’92-ben ismét egyszer volt harmadik jelölt: Ross Perot texasi milliomos indult a pénzéből függetlenként, megszerezve a szavazatok húsz százalékát. Clinton szociális ihletésű reformjaival s a költségvetés kiegyensúlyozásával lett népszerű. Négy évvel később újrázott, akkor Bob Dole szenátort tudta legyőzni. Igaz, segített az újra próbálkozó Perot is, aki ezúttal csak nyolc százalékot vett el a republikánusoktól.

Clinton második ciklusát beárnyékolta (távolról sem első) szexbotránya. A Nixonéhoz hasonló leváltási eljárás is indult ellene, hiszen ügyében valótlanságokat állított – végül azonban a szenátus kis többséggel felmentette. Azóta is tevékeny, elismert politikus, míg mindent megbocsátó felesége Obama korábbi vetélytársából a külügyminisztere lett.

Az 1996-os volt alkalmasint az elnökválasztások legvitatottabbja. A republikánusok Bush egyik fiát, George W.-t indították, a demokraták a nála intellektuálisan több klasszissal jobb Al Gore-t, Clinton alelnökét. A verseny rendkívül szoros volt, 12 államban volt csak minimális különbség a szavazatok megoszlásában – majd Floridában kitört a botrány. A nagy lélekszámú és republikánus többségű államban először Busht hozták ki győztesnek, majd Gore-t, végül a republikánus csak néhány száz szavazattal vezetett. A demokrata – joggal – a szavazatok törvényben előírt kézi újraszámlálását kérte, ám ezt a bíróság megtagadta, és Bushnak ítélte a floridai elektorokat. Miközben Gore országosan félmillióval több szavazatot kapott, veszített – hiszen az elektorok száma dönt. Ifjabb Bushnak azután 2004-ben szerény többséggel a demokrata John Kerry szenátort is sikerült legyőznie.

2008 történelmi választásán először lett színes bőrű elnöke Amerikának. Igaz, nem helyi rabszolgák utóda, hanem kenyai diák és amerikai anya fia – de mégis. Kitűnő képességekkel, képzettséggel, szociális elkötelezettséggel. Republikánus ellenfele John McCain, a jeles szenátor volt, aki lelőtt hadipilótaként hat évet töltött vietnami börtönökben, mégis alulmaradt. A papírforma szerint ez vár most Mitt Romney-re is. Kitűnő képességű menedzser, ám a kampányban inkább ártott, mint használt magának. Pedig jó elnök lehetne, mondják róla. Obamáról bizonyítványt kiállítani még korai, de eddig lényegében jól teljesített.