Román példa, magyar példa
Ebben a rovatunkban hivatásos közírók és publikáló szakértők fejtik ki véleményüket, gondolják tovább a 168 Órában megjelent valamely témát, kiegészítve vagy vitatva, helyeselve vagy elutasítva, esetenként vitát kezdeményezve vagy ahhoz hozzászólva. Lapunk fenntartja a rövidítés és szerkesztés jogát, akár egyezik az itt megjelent vélemény a szerkesztőség álláspontjával, akár nem.
„Ragadós a magyar példa” – cikkezik a nyugati sajtó Romániáról. Egymást követik az Orbán Viktort Victor Pontával összehasonlító írások, s nagyjából ugyanoda lyukadnak ki: félő, hogy a kelet-európai antidemokratikus folyamatok egymást gerjesztik – írta Parászka Boróka a 168 Órában. De Orbán tevékenysége nemcsak Pontával, hanem egy másik romániai politikus tevékenységével is párhuzamba hozható.
Sokan emlékszünk a Kárpátok ( egykori) Géniuszának, Nicolae Ceauşescunak faluromboló tevékenységére. Amikor megszállott „modernizátorként” leromboltatta a falvakat, és lakótelepi silókba kényszerítette a falvak népét. Emlékszünk a majd negyedszázaddal ezelőtti fáklyás tüntetésre a Hősök terén a romániai falurombolás ellen. Pedig ez csak egyik vetülete volt a nagy országrombolásnak, amelynek folytán Románia gazdasági, szociális, egészségügyi és kulturális szempontból is Európa páriájává vált. A Géniusz ugyanis a saját „unortodox” útját kívánta járni: azért, hogy ne szóljanak bele rögeszmés terveibe, nem fogadott el sem pénzt, sem tanácsot sem az IMF-től, sem a Világbanktól, senkitől. Tény, Románia nem adósodott el, viszont minden tönkrement, ami csak tönkremehetett.
Ami most Magyarországon zajlik, kísértetiesen emlékeztet Ceauşescu Romániájára. A magyar vezér fő célja: nem függeni senkitől, s ennek a célnak alárendelni mindent. Ugyanaz, mint annak idején a Kondukátoré volt. A következmények is ugyanazok.
Az Orbán-kormány első két évében 26 új adót vezetett be, amelyek a leggazdagabbakon kívül mindenkit sújtanak. (Miután a gazdaság leállt, hisztérikus kapkodással most próbálnak könnyíteni a vállalkozások járulékterhein, de senki nem tudja, miből fogják finanszírozni.) A vállalkozások sorra csődölnek be, az egy főre jutó GDP-rangsorban 27 ország között alulról a hatodikok vagyunk. Az euró árfolyama 2010 májusában (a válság mélypontján) 276 forint volt, most 290-300 forint körül mozog. A magyar államkötvények hozama 2010 májusában 6-7 százalék volt, most 8-9 százalék, az államadósság minősítése 2010-ben „befektetésre ajánlott” volt, most a bóvli kategóriában van. Az államadósság (a GDP százalékában) 2010-ben 79,6 százalék, 2011 végén 80 százalék, s azóta sem csökkent. A költségvetési hiány ugyan (papíron) csökkent, de ez nem kis mértékben a magánnyugdíjak einstandolásának köszönhető.
S az ár?! Lerobbant egészségügy, szétzúzott oktatás, leépülő kultúra, agonizáló környezetvédelem, a létminimum alatt élő négymillió magyar. A kormány leállította az uniós kórházprojekteket, az onkológiai fejlesztéseket, a kórházi struktúraváltó beruházásokat. Ezzel párhuzamosan eszelős államosításba kezdett, ami máris rengeteg pénzt emésztett fel, és óriási káoszhoz vezetett. (Az új megaszervezet, a GYEMSZI képtelen megbirkózni a megnövekedett feladatokkal.) Az egészségügyben dolgozóknak ugyan ígértek valamennyi béremelést, de a fedezete mindmáig bizonytalan: a chipsadó nem jött be, így a béremelést a tárcán belül kell kigazdálkodni, magyarul még kevesebb jut betegellátásra. Az eredmény: minden eddiginél hosszabb várólisták, rendszeres gyógyszerhiány, ide-oda kóválygó betegek. A rokkantellátásból három év alatt folyamatosan kétszázmilliárdot vonnak ki, a táppénzre fordítható keret csak a tavalyi évben ötmilliárddal, a gyógyszertámogatás idén és jövőre csaknem kétszázmilliárd forinttal csökken. A betegek nem váltják ki a megdrágult gyógyszereket, a patikák egymás után mennek tönkre. (A gyógyszerészeknek és más „szövetségeseknek” az orbáni „nemzeti konzultációk” keretében megígért kompenzációk a szemfényvesztés tipikus példái.)
A közszférában tervezett 62 éves kori általános nyugdíjazás után szinte nem marad háziorvos, az egyetemeken és a kutatóintézetekben útilaput kötnek a legnagyobb tudású, nemzetközileg elismert professzorok talpára. De nem is lesz rájuk szükség: a felsőoktatás leépítése után alig marad hallgató. Az oktatás lezüllesztése lefelé menő rendszerben is megvalósul: a gimnazisták számának drasztikus csökkentése, a szakképzés minimalizálása mind ugyanannak az őrült logikának a része, van benne rendszer. A „hadigazdálkodásnak” áldozatul esnek a színházak, múzeumok, könyvtárak, levéltárak, költségvetési támogatásuk állandóan csökken. Az Országos Széchényi Könyvtárból idén száz alkalmazottat kellett elbocsátani, a Magyar Nemzeti Múzeumban időnként maga a főigazgató áll be teremőrnek. Ugyanakkor grandiózus tervek születnek egy hatalmas költséggel megépülő múzeumi negyedről, egy új közszolgálati egyetemről, a stadionokról nem is beszélve.
És közben állandóan háborúzunk mindenkivel, akivel csak lehet. Azzal az Európai Unióval, amelynek a köldökzsinórján élünk. Az állami beruházások 97 százaléka valósul meg EU-pénzekből. Nélkülük nem épülne út, vasút, iskola, nem lenne korszerű közvilágítás, az agrártámogatások nélkül (még inkább) lepusztulna a magyar vidék. Ez is őrület, de már nincs is benne rendszer. A Kárpátok új Géniusza jó munkát végzett.
