Riasztási készenlét

A téli Brüsszel hideg. Szembesülhetünk a rideg valósággal: bár sokat emlegetjük a ’45 óta tartó békét, az igazán, általánosan sohasem volt. Napjainkban sincs. A győztes nyugati szövetség, a NATO ma is több fronton folytat véres háborúkat három kontinensen. És küzd saját magával, hogy eldönthesse: milyen legyen a szövetség a 21. században? Minderről HELTAI ANDRÁSNAK egész sor jeles, tapasztalt emberrel sikerült beszélnie. A katonai-diplomáciai „illem”, no meg a dolog természete nem engedi, hogy nevükön, rangjukon nevezze őket.

2010. január 30., 19:46

A NATO központján immár a horvát, sőt az albán zászlót is lengeti a téli szél. Az őrség civil, de kérlelhetetlen. Nemhogy fotómasinát, de mobiltelefont sem vihetünk be. Így technikailag sterilizálva ülünk a steril teremben, hogy hallgassuk a szövetség embereit (köztük magyarokat is) arról, hogyan készül az új stratégiai koncepció. Mint hangsúlyozzák, igencsak demokratikusan: országos viták folytak-folynak, még a civilszervezetekkel is. A főtitkár irodája gyűjti a javaslatokat, amelyek áprilisban kerülnek a kiválasztott nemzetközi szakértők, a „bölcsek tanácsa” elé.

Kérdés van rengeteg. Például: maradjon-e a teljes egyetértés elve (miután a hadműveletek során bizony kiderült, hogy nem mindig az a leghatékonyabb)? Legyen valóban globális a NATO (amint már elindult) –, vagy maradjon a maga eredeti, európai–észak–amerikai régiójában? Az angolszászok – a gyakorlatuk is mutatja – bárhol bevetnék a közös erőket. A mindig szkeptikus franciák, de még a németek is inkább maradnának a magunk tájain. Nem is beszélve a kicsikről: a baltiakat például kevéssé lelkesítik az őrjáratok a szomáli partoknál – ők az orosz medvétől való védelemben látják a NATO lényegét.

Amely medve hol kacéran táncol, hol ármánykodik Brüsszelben. Dmitrij Rogozin, Moszkva NATO-nagykövete, Putyin bizalmasa beszél ugyan négy nyelven, de nem tanulta meg (vagy inkább tudatosan felrúgja) a diplomácia játékszabályait. Siet kiszivárogtatni négyszemközti megbeszéléseket, zsarol és fenyeget – nincs eszköz, amelyet ne látna célszerűnek, ha a szövetség további bővülését véli hátráltatni. (Azaz Ukrajna, Grúzia felvételét, még ha az a bizonytalan jövő titka is). A modern diplomata twitterezik is. Idézet: „Minél meszszebbre jut a NATO keleten, annál közelebb kerül Szibéria Európához...”

Rasmussen főtitkár nemrég járt Moszkvában,
hogy a partnerség erősítéséről tárgyaljon. A kölcsönös érdekek alapján, hiszen vannak ilyenek – például Afganisztánban, de a harctéri rakétavédelemben és egyebütt is. Moszkva változatlanul sokat kér, valamifajta beleszólást a NATO döntéseibe. Főleg európai kérdésekben – de nemcsak ott. Az ár nyilván magas, de ez is az új stratégia kérdőjeleinek egyike: mit kezdjünk az oroszokkal? S mit a NATO-alapokmány híres 5. pontjával, amely bármelyik tagja elleni támadásra közös választ ír elő?

Potenciális célpont

A főparancsokságig, Mons-ba egy órát kell buszozni. Hajdan Párizs szívében volt a vezérkar, az óvatos belgák viszont ragaszkodtak ahhoz, hogy a potenciális célpont fővárosuktól távol legyen. A SHAPE-nél, a szövetséges erők európai főhadiszállásánál lengyel tiszt fogad és kalauzol. „Alert alpha”, azaz magas fokú riasztási készenlét – itt azonban maradhat a fotómasina és a telefon. Pedig titkolnivaló errefelé alkalmasint legalább annyi van: e jellegtelen, földszintes épületekből irányítják a balkáni műveleteket (a fegyveres EU-missziókat is), a szomáli kalózok ellen küzdő flottát, az atlanti-európai légvédelmet, s ki tudja, még mi mindent. (Még egy ilyen szuperparancsnokság van, Amerikában, a virginiai flottatámaszponton, Norfolkban.)

Hús-vér katonák

A NATO-központban keresett egyszerűséggel öltöző diplomaták voltak. Itt hús-vér katonák, egyenruhában és életre szóló tapasztalatokkal. A nagy nyugati ország tisztje parancsnok volt Boszniában a háborúban. Nyugodtan, de keserűen emlékezik: „Békefenntartónak küldtek oda – de nem volt béke... Nem volt elég fegyverünk, és nem jött az ígért légitámogatás. A politika számára a látszat gyakran fontosabb, mint a valóság... Pedig a hidegháború éveiben megtanulhattuk, hogy az elrettentés működik. A katona mindig meghalhat – de ez még nem megoldás... Tudják: a háború olyan, mint a házasság. Belevágunk, de nem tudjuk, hogyan keveredünk ki belőle...”

Veterán tiszttársa – szintén Nyugat-Európából – ugyancsak megjárta a Balkánt, Afganisztánt, és nem kevésbé szkeptikus. Tőle és másoktól is azt hallani, amit már politikusok is kezdenek mondogatni: Afganisztánban nem lesz, nem lehet katonai győzelem. A talibán ellenség „soft target”, puha cél. Elérhetetlen. Saját területén nem lehet felülkerekedni rajta. Persze: „Vereség sem lehet.”

A felkelőket ki kell szorítani, csökkenteni befolyásukat a lakosságra, s megnyerni az embereket, akik a zűrzavar közepette, a korrupció láttán elsősorban nyugalmat akarnak.

Mindehhez persze még időre és „megfelelő további erőkre” van szükség. Azaz megy idén az újabb 30 ezer amerikai s a többiek, kevés magyar is, közben pedig nő a Nyugat által kiképzett afgán hadsereg, a rendőrség is. Ez sem diadalmenet. Az afgánok gyávák, mondja valaki. És a fránya pénz: most emelik a helyi rendőrök fizetését havi 160 dollárról 260-ra – de a talibánok 300-at fizetnek... „Nem veszítjük el a háborút – de nem tudjuk elég gyorsan megnyerni...” Az új „surge”, az erősítés után 2011-re kiderül, hányadán állunk.

A tiszti kaszinót, ahol kiváló ebédet kapunk, újabban demokratikusan katonai klubnak hívják, ahol rendfokozattól függetlenül bárki étkezhet. Tekintettel a sokfajta egyenruhára, ez alkalmasint a kevés főparancsnokság egyike, ahol még a tábornoknak sem jár tisztelgés (formaságok mellőzve). A jelenet szinte hollywoodi: az egyik asztalnál német tisztek söröznek, a másikhoz amerikai repülők telepednek lötyögő zöld kezeslábasban, bevetés előtt vagy után.

És különféle tisztekkel beszélve még mindig két világot észlelhetünk. A „keletiek” kitűnő, jól képzett szakemberek – a szakma határai között. Hasonrangú nyugati társaik közül sokan szélesebb műveltségűek, feltehetőleg régi katonacsaládokból, a katona-polgár sajátos öntudatával.

Viszonylagos béke

Mons-ban vagy 4000 katona állomásozik, gyerekeik seregét 30 busz viszi a nemzetközi iskolába. A családtagok, a polgári alkalmazottak további 8000 embert tesznek ki, egész kis várost. A tiszti bungalók – mindjárt az irodaépületek mögött – szerény amerikai otthonokra emlékeztetnek. A katonaélet a belga tájon nem látszik túl vidámnak. Mindenesetre vidámabb, biztonságosabb, mint a Föld sok pontja, ahová ezeket az embereket viszik, küldik, s ahonnan egyesek sohasem térnek vissza, vagy csak testben-lélekben megrokkanva.

Mint említettük, a háború soha nem ért véget. Itt különösen jól érezni, amikor bejönnek kezeslábasukban ebédelni az amerikai repülősök. Lényegében ma is rajtuk múlik a viszonylagos béke. Mint már nemzedékek óta.