Putyin vezeklése

Lech Kaczyński lengyel államfő az országát ért német támadás 70. évfordulóján, azon a bizonyos szeptember 1-jén jól „bemosott” a Gdańskban vendégeskedő orosz miniszterelnöknek. Egyfelől azzal, hogy a harcoló Lengyelország „hátba döfésének” minősítette szeptember 17-ét, másfelől azzal, hogy a katyńi tömeggyilkosságot a holokauszttal hozta párhuzamba. „Bizonyos értelemben – ahogy mondta – a zsidóknak azért kellett meghalniuk, mert zsidók voltak, a lengyel tiszteknek azért, mert lengyelek” – hangzott az ünnep alkalmából előadott elnöki okfejtés.

Ami ez utóbbit illeti, nyilvánvaló aránytévesztés, de jól kitapintható politikai hátsó szándékkal. A második világháborúban vitt német és szovjet szerep – lengyel központú – egybemosása a Kaczyńskiak és a hozzájuk hasonlóak megszakítatlan narratívája, amióta csak a politika színpadára léptek. Az oroszok természetesen felbőszülnek attól, ha a nevüket a holokauszttal kapcsolatban bármilyen összefüggésben említik, végtére is zsidók százezrei, ha nem milliói köszönhetik az életüket a nácik fölött győztes Vörös Hadseregnek. Meg egyébként is, a népirtás fogalma „foglalt”: még a merészebb képzelet sem lép azon túl, hogy a zsidó- (és esetleg örmény-) irtáson túl tartalmi körébe a Sztálin által előidézett ukrajnai éhínséget is bevegye. Katyńt semmiképp – de erről majd később.

A „hátba döfés” ennél jóval bonyolultabb komplexum, mégsem elegendő ahhoz, hogy egyenlő arányban ossza meg a második világháború kirobbantásának felelősségét nácik és „bolsevikok” (Kaczyński) között. Annál is kevésbé, mert Angela Merkel ugyanott, Gdańskban, szemernyi kétséget sem hagyott afelől, hogy itt Németország „örök időkre szóló” felelősségéről van szó.

A nacionalista lengyel történeti gondolkodás szerint azonban Hitler csak azért „merészkedett” megtámadni Lengyelországot, mert a Sztálinnal kötött, 1939. augusztus 23-i, Molotov–Ribbentrop néven ismert paktum biztosította a hátát. A nemzetközi szakirodalom java része ezt a nézetet természetesen nem osztja. Hitler azért „mert” támadni, mert bizonyos volt abban, hogy Franciaország és Nagy-Britannia – szerződéses kötelessége dacára – a kisujját sem fogja mozdítani a megtámadott Lengyelország védelmében. Akkor a német vezér már birtokában volt néhány perdöntő tapasztalatnak. Európa két vezető hatalma aláírással hitelesítette Csehszlovákia megcsonkolását (Szudéta-vidék), szó nélkül hagyta a „maradék Csehország” Németország általi megszállását, és csupán látszattárgyalásokat folytatott a Szovjetunióval arra nézve, miként lehetne a náci terjeszkedést közösen megállítani. („Láttam ellenfeleinket Münchenben, kis férgek” – mondotta volt franciákról és britekről Hitler.)

Ami pedig a szeptember 17-i szovjet intervenciót illeti: elvileg – de csak elvileg – valóban megtörténhetett volna, hogy az ekkorra már teljesen szétvert lengyel hadsereg védekező maradéka „nekiveti a hátát” a szovjet–román–magyar határ előtti beszögellésnek, s ott tart ki mindaddig, amíg a franciák és a britek meg nem indulnak Hitler ellen. Ez a lehetőség a Vörös Hadsereg kelet-lengyelországi bevonulásával valóban szertefoszlott, de – mint említés történt róla – legföljebb a „mi lett volna, ha?” típusú történelmietlen fölvetés szintjén állja meg a helyét. A britek és a franciák ugyanis nem mozdultak.

Mindezzel együtt vitathatatlan és cáfolhatatlan tény, hogy a Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradékában szovjetek és nácik – egyebek között – Lengyelország felosztásában is megállapodtak, amiképp abban is, hogy Sztálin a cári birodalom helyreállításának bűvöletében „vizszaszerezze” a három balti köztársaságot, kiterjessze fennhatóságát Besszarábiára és Bukovinára, továbbá jelentős területeket szakítson le Finnországról is. Ez a paktum nem volt „lengyelközpontú”. Már csak azért sem, mert a megszállt lengyel területek népessége legalább felerészt ukrán és fehérorosz volt, miközben a többi terület egyáltalán nem szláv! A Kaczyński által említett „hátba döfés” a mai napig azt a hamis illúziót sugallja, hogy Lengyelország akár nyertesen is kikerülhetett volna a németek villámháborújából, ha a Vörös Hadsereg a de facto nem vagy alig létező lengyel hadsereggel szemben 1939. szeptember 17-én nem lép fel. (A Wehrmacht komoly lengyel ellenállásba ütközött, a Vörös Hadsereg gyakorlatilag semmilyenbe.)

Az oroszok ettől is felbőszülnek. Az elmúlt években – a főként Bush volt elnök szította általános, oroszellenes légkörben – azt kezdték tapasztalni, hogy „a világ” jelentősen alábecsüli második világháborús hadi tetteiket, nem utolsósorban azt a 27 millió áldozatot, ami a győzelem ára volt. Olyan védekező reflexek kezdtek működni bennük, amelyek olykor agresszívakká lettek. A Bush-féle gondolkodásban maradéktalanul osztozó – az oroszokat és a németeket egyfolytában „ütlegelő” – Kaczyński-kormány felől mindig olyasmiket hallottak, hogy az oroszok voltaképp nem is áldozatok, hanem hóhérok. Olyan hóhérok, mint Adolf. Mintha Hitler nem támadt volna rá Lengyelország után a Szovjetunióra is, mintha nem minősítette volna alacsonyabb rendű, rabszolgasorsra ítélt embereknek a Szovjetunió népeit.

Putyin (aki nem sokkal lapzártánk előtt majdnem nyíltan bejelentette igényét az orosz elnöki poszt újabb megpályázására 2012-ben) egy ismert orosz nemzetközi vitafórumon, a Valdaj Klubban azt mondta: Oroszország baráti kapcsolatokat akar Lengyelországgal, kész tárgyilagos diskurzusra a múltról, de semmiképp sem akarja, hogy olyan kormányok, amelyeknek semmi közük a második világháborúhoz, annak a történelmi terheit cipeljék magukkal. Voltaképp a mai miniszterelnök a Gdańskban mondottakat ismételte meg, amihez – mondjuk el még egyszer – partnernek látszott Donald Tusk, a „nagyon mérsékelt” lengyel kormányfő. Ám abban, hogy e diskurzusnak csak úgy van értelme, ha a második világháborúval járó történelmi felelősséget szétterítik, azaz abban még a vitathatatlanul ultrareakciós, a Horthy-rendszerre hajazó lengyel kormányok bűneit is föllelik, a jelen állapot szerint nem lesz egyetértés lengyel és orosz történészek között, bármennyire hivatkozzék is Putyin – joggal – Churchillre például. Nagyfokú értelem és ésszerűség természetesen létezik Lengyelországban. A politikusok többsége egyáltalán nem hajlik arra, hogy egy tipikusan háborús bűnt, mint amilyen Katyń volt, népirtásnak nevezzen, az oroszokat népirtóknak bélyegezze. De azért van valami csöndes irónia abban, hogy miközben a második világháború okainak tárgyában orosz és lengyel politikusok vitáznak egymással és maguk között – nemegyszer roppant keményen –, e háború nyugati főszereplői nemcsak ettől a vitától, de még a lengyelországi megemlékezésektől is távol maradtak, vagy épp csak „ráutalóan”, alacsony szinten képviseltették magukat. Mintha azt üzenték volna: sajnálunk benneteket, hogy ti még mindig itt tartotok.