Prágai zűrzavar

Petr Nečas konzervatív miniszterelnök júniusi lemondása csak az utolsó – bár igen kövér – csepp volt a cseh közélet korrupciós ügyekkel, párton belüli villongásokkal, ilyen-olyan botrányokkal teli poharában. Az egyébként nős Nečasról az derült ki, hogy Jana Nagyová nemcsak a kabinetfőnöke, hanem a szeretője is, de ez még hagyján. A Csehországban (még) független ügyészség, illetve rendőrség nyomára akadt egy elég piszkos szálnak: Nagyová a titkosszolgálatokat vette igénybe, hogy terhelő adatokat gyűjtsön Nečas felesége ellen. Le is tartóztatták az asszonyt, majd kiengedték, de közben Nečas már lemondott, majd elvált, és ismét szabadlábon levő szeretőjét gyorsan feleségül vette, nehogy az tanúskodni legyen köteles őellene, vagy fordítva. Szép, nem mondom.

E különleges botrányt a Václav Klaus volt miniszterelnök és köztársasági elnök alapította konzervatív „nagypárt”, a Nečast delegáló Polgári Demokrata Párt (ODS) szenvedte meg legjobban. Nem mintha a korrupciós ügyek java nem az ő nevéhez lett volna köthető. Az októberi választásokon a szavazatoknak mindösszesen 7,7 százalékát volt képes begyűjteni, holott 2006-ban ennek az ötszörösét birtokolta még, és húsz éven át meghatározó ereje volt a cseh politikának.

De a nagy rivális, a Szociáldemokrata Párt (CSSD) is bukott egy jó nagyot a maga 21 százalékával – ami persze még mindig elég volt a „győzelemhez”. Egy 200 fős parlamentben a mandátumok pontosan egynegyedét birtokolni – nos, az nem maga az öröm. E jelenséghez egyelőre annyit toldalékolnék, hogy – némiképp hasonlóan Magyarországhoz – a rendszerváltozás óta Csehországban is mindig ugyanaz a négy párt vitte el a szavazatok/mandátumok 80 százalékát: az ODS, a szocdemek, a kereszténydemokraták és a kommunisták. A rendszer szilárdnak tűnt, de már 2010-ben részint megbomlott, most pedig, úgy fest, végérvényesen is.

Ezúttal a szocdemek után egy ANO (csehül a betűszó „igen”-t jelent) nevű, majdhogynem követhetetlen filozófiájú, de határozottan piacpárti szervezet lett a második befutó, köszönhetően a pártalapító milliárdos, Andrej Babiš vagyonának és a választók kiábrándultságának. Az ANO 19 százalékot ért el, majdnem ugyanannyit, mint a CSSD, ami azt jelenti, hogy nehéz lesz ellenzékben politizálnia. Kényelmesen átlépte a parlamenti küszöböt Karel Schwarzenberg volt külügyminiszter TOP 09 névre hallgató pártja (12 százalék), de még egy másik új párt, az Úsvit (Hajnal) elnevezésű – egy cseh–japán származású férfiú, bizonyos Tomio Okamura vezette – képződmény is (7 százalék), amely roppant egyszerű szlogennel („véget vetni a kuplerájnak!”) és némi romaellenes fűszerrel kampányolt. Akadt politológus, aki az Úsvitet „protofasisztának” keresztelte el; a „jobbikos” ízek kétségen felül megvannak e párt programjában.

(Kis adalék Babišhoz, az új sztárhoz. Épp most vette meg – hatalmas ipari és ingatlanérdekeltségei mellé – Csehország két legnagyobb, legolvasottabb napilapját. A „cseh Berlusconi”, mondják róla. De mondják, sőt bizonyítják azt is, hogy a nyolcvanas években mint külkereskedő előbb társadalmi kapcsolata, majd ügynöke volt a cseh titkosszolgálatnak. A vádat persze tagadja, de tudjuk, hogy azokban az időkben a Nyugatra rendszeresen utazók aligha kerülhették el a sorsukat. Pláne nem Csehszlovákiában.)

A maradandóságot a változásban Csehország és Morvaország Kommunista Pártja (KSCM) képviseli, amely megint szerzett 15 százalékot (harmadik hely), dacára annak, hogy Európa egyetlen megreformálatlannak mondható, régi típusú kommunista szervezete. Mivel soha nem maradt ki a parlamentből, évekig azt mondták róla, kimarad idővel, mert kihalnak a választói. De ami „működött” másutt, nem működött Csehországban. A KSCM-nek sikerült a tagságát felfrissítenie, új és még újabb szavazókat szereznie, főként ama baloldali érzelmű emberek köréből, akik ráuntak a demokráciára, és ma is nosztalgiával tekintenek arra az egzisztenciális biztonságra, amelyet egyébként térségünk legkeményebb, talán leghumortalanabbul elnyomó rendszere, a Gustáv Husáké nyújtott az átlagdolgozónak.

A KSCM-mel eddig senki nem volt hajlandó koalícióra lépni, leginkább a szocdemek nem. A parlamentben legalábbis. A helyi önkormányzatokban igen, a számbeli kényszer okán. Ahol is kiderült, hogy a kommunisták már nem fafejű sztálinisták, hanem ha kell, értelmes partnerek. Ezzel a háttérrel nem elképzelhetetlen – noha nem is valószínű –, hogy a szociáldemokraták végül ráfanyalodnak a KSCM támogatására, azaz egy bizonyos elv („velük soha!”) feladására. Az a 33 mandátum sokat érhet még – csak az a kérdés, hogy mivel a baloldalon több párt nincsen, lenyelne-e bármilyen jobbközép alakulat (ANO, TOP) egy szövetséget az eddig páriasorban tartott kommunistákkal.

Valószínűleg nem. Ilyenformán a szocdemeknek jobbfelé kell tájékozódniuk (ANO, kereszténydemokraták), feltéve, hogy erre áldását adja egykori vezérük, a ma saját (sikertelen) párttal rendelkező, ámde az elnöki jogkör folyamatos kiszélesítésével kísérletező Miloš Zeman. Ő a legérdekesebb játékosa a kormányalakítási partinak. Ez idő szerint még nem tudni, kinek ad megbízást. Csak annyit, hogy leszögezte: ellenez minden koalíciót a szocdemek és a Schwarzenberg-párt között, ami valószínűleg személyes bosszú, hiszen kihívója az (általa megnyert) elnökválasztáson épp Schwarzenberg volt. Mindenesetre újdonság a cseh politikai életben, hogy egy államfő ennyire leplezetlenül beavatkozik a koalíciós tárgyalásokba.

Zeman már korábban is kimutatta a foga fehérjét. Amikor Nečas megbukott, a parlamenti többség akarata ellenére szocdem ügyvivő kormányt nevezett ki, amely ugyan nem kapott bizalmat, de a választásokig maradhatott. Aztán beavatkozott olyan ügyekbe, mint nagykövetek vagy egyetemi tanárok kinevezése. Semmi kétség: nem akar protokollfigura lenni, épp ellenkezőleg. Módfelett aktív, és ebben segítségére van a politikai erők széttagoltsága. De változtatott a cseh külpolitika irányán is. Oroszbarát „vonala”, amelyet azzal indokol, hogy Oroszország előbb-utóbb belép az unióba (?), közismert. Ezzel egyidejűleg – csak hogy borsot törjön köztudomásúan euroszkeptikus elődje, Klaus orra alá – kitűzette a prágai vár ormára az uniós lobogót, és aláírta az európai stabilitási mechanizmusról (voltaképp a „mentőcsomagokmányról”) szóló megállapodást. Ahogyan mondani szokás, vitatott személyiség. De uralkodni akar, nem statisztálni, az biztos.

Ami pedig Csehország sanyarú sorsát (a „beteg embert”) illeti: nekünk legyen mondva! Az ország viszonylag sérelem nélkül vészelte át a nagy 2008–2009-es válságot, de nehezen tud növekedési pályára lépni. Jövőre körülbelül ugyanannyival növekszik a sokkal magasabb bázisról induló cseh gazdaság, mint a magyar. Mindezzel együtt Csehország GDP-arányos államadóssága még mindig csak 40 százalék, a fele a mienknek; a folyó fizetési mérleget nem számítva minden mutatószáma (az inflációtól a munkanélküliségig) jobb a mienkénél. Egyszóval annyira azért nem kell (le)sajnálni őket, végtére is ez mindig így volt. A visegrádi csoportban mindig a Cseh Köztársaság teljesített a legjobban.