Pokol vagy mennyország?

A Turmstraße megállónál a berlini metróra jellemző vasszag csapja meg az ember orrát. A zsúfolt állomás körül döner kebapot, használt telefonokat árulnak a kisboltok. Berlin-Moabitban vagyunk, a munkáskerület nagy részét a második világháború alatt szétbombázták, a mai lakók kétharmada bevándorló vagy külföldi.

A Turmstraße 21. szám alatt található a LAGESO (Landesamt für Gesundheit und Soziales), a Berlinbe érkező menekültek kérelmeit elbíráló hivatal. Tömegek várakoznak egész álló nap a vörös téglás épület kertjében és az utcán. Egy-egy család kis sátorba bújik a hideg elől, amott egy ötévesforma kislány alszik babakocsinak dőlve, nejlonba bugyolálva.

– Reggel óta itt vár. Ma is, tegnap is, azelőtt is itt volt – mondja a johanniták munkatársa, aki az egészségügyis autó mellől pásztázza a tömeget. – Ezeknek a gyerekeknek a legrosszabb. Akár hetekig is itt kell várniuk mindennap, mire sorra kerülnek.

A Caritas éppen ebédet oszt, kígyózik a sor a fehér katonai sátor előtt. Arabul és magyarul olvasható az odaragasztott cetlin, hány órakor adnak ételt. A várakozók napokkal vagy hetekkel ezelőtt egy hajnalon húztak sorszámot. Azóta arra várnak, hogy végre az ő számuk villanjon fel a kijelzőn, amin összesen négy sor található. A világító tábla egy tízemeletes panel bejáratánál lóg a vörös téglás házak között. Körülötte kordon, biztonságiak, belül sűrű sorokban ülnek a várakozók, mintha egy focimeccs kivetítését néznék. Az indulatok is hasonlóan feszültek. A pár száz fős kemény mag körül sokan álldogálnak, elcsigázott arcok, főleg férfiak. A nők és a gyermekek pár méterrel odébb, egy sátorban ülnek.

– Maguk újságírók? Jöjjenek csak ide! – sziszegi egy szír férfi, Galep. Tizenegy éves fiával és egy másik rokonnal vár. Aleppóból jöttek, Magyarországon keresztül értek Münchenbe, majd Berlinbe. Huszonöt napja várakoznak a LAGESO előtt arra, hogy sorra kerüljenek.

– Magyarországon még azt hittük, Németország a mennyország. De ez itt maga a pokol! – fakad ki Galep. – A biztonságiak az előbb egy nőt és a gyermekét bántalmazták! Miért nem tesz valamit Németország? Miért nem hoznak ide több irodistát, hogy haladjon a sor?

Sziréna szól, rendőrök rohannak a tömegbe. Történhetett valami. Vagy harminc férfi kiabál ökölbe szorított kézzel, felmászva a kordonokra. Johannita ismerősünk a fejét csóválja.

– Van, aki betegséget szimulál, remélve, hogy ezzel meggyorsíthatja a menekültügyi eljárást. Mások idővel mindig megunják elöl a várakozást, randalírozni kezdenek, mire válaszul leáll a bürokrácia. Ezzel csak húzzák az időt. Szeptember elején két iraki férfi le akart ugrani a tizedikről. Azt mondták: Irakban életveszélyben voltak, itt viszont a bürokrácia malmaiban őrlődve halnak meg.

Tény, hogy Berlin nem képes lépést tartani a menekültáradattal, az önkéntesek segítsége nélkül augusztusban itt is katasztrófába fulladt volna a helyzet. Sokan a LAGESO vezetőjét, a kereszténydemokrata Mario Czaja szenátort hibáztatják, hiszen lehetett tudni, hogy Berlin vonzó célpontja lesz a menekülteknek. Persze érthető, hogy erre a speciális munkakörre egyik napról a másikra nem lehet munkaerőt kiképezni, az már kevésbé, miért nem készültek fel előre a hivatalban. A LAGESO szóvivője, Regina Kneiding szerint bár valóban kevés a személyzet, sokat tettek a helyzet javítása érdekében, például a mosdók számának növelésével, az ételosztás és az orvosi ellátás megszervezésével.

A hivatal sokfrontos küzdelmet vív: a menekültkérelmek első körben történő elbírálása mellett folyamatosan új szálláshelyeket is találnia kell. Ezt részben úgy teszi, hogy hostel- és hotelkuponokat oszt az érkezőknek, mivel azonban hónapokba telik, mire a hivatal ezeket a számlákat rendezi, a szálláshelyek fogadókészsége csökkent. Így aztán sokan a hivatal előtt, hálózsákokban éjszakáznak, s volt olyan menekült, aki szexuális erőszak és rablás áldozatává vált.

Mohammed a legelső tömött sorban ül a kijelző előtt. Tizenkilenc éves, jókedvű, Szíriából jött. Szeretné átadni nekem a helyet a padon. Javasolja, legyünk Facebook-ismerősök, de fényképet nem szeretne. Münchenben ünnepelve fogadták a vonatot, amin ő is utazott. Onnan lelépett, buszra szállt és Berlinig jött. Mohammed majd két hete vár itt mindennap. Szállása van, egy táborban utaltak ki neki helyet, az úgynevezett első felvevő helyen, amikor Berlinbe érkezett. Most már látja, nem volt jó ötlet a fővárost választani.

– Azt javasolnám a többi úton lévőnek, inkább kis helyekre, vidékre menjenek. Ott talán gyorsabb az ügyintézés.
A fiú korábban már Magyarországon is meglépett – gyorsan futott a röszkei határt átlépve, az ő ujjlenyomatát nem is vette le senki, újságolja büszkén. Aztán 600 eurót fizetett egy pesti fuvarért. A mellette ülő afgán férfit Bécsig vitte valaki a szerb–magyar határról, az 1500 dollárjába fájt. Hogy milyenek voltak a magyarok?

– Az emberek kedvesek, de a kormány nagyon gonosz – csóválja a fejét Mohammed. – Nem akarták engedni, hogy továbbjöjjünk, pedig mi Németországba akartunk eljutni, nem magyar börtönbe! Nem tudják, hogy háború van nálunk?
Mohammed egy szír kisvárosban hagyta hátra a szüleit, akik kistestvérével nem mertek útra kelni.

– Imádkozom értük mindennap, remélem, Isten életben tartja őket – mondja, és elfátyolosodik a tekintete. – Ha lesz munkám, idehozom őket, és ha véget ér a háború, mindannyian visszatérünk majd Szíriába.

A recepció körül megint épp balhé tört ki két várakozó férfi között. A fekete szakállas biztonsági őr hosszasan győzködi mindkettejüket, végül csend lesz.

Amikor hallja, hogy magyar újságíró vagyok, elkomorodik az arca, és a rugdosó operatőrt emlegeti. De nincs idő részletezni a témát, házaspár lép oda hozzá. Az Hagia Szophia mecsetből jöttek, rendszeresen segítenek a menekülteknek. Most, amikor Bajram, azaz áldozati ünnep van, különösen fontos a vendégszeretet gyakorlása.

A fejkendős nő férje dadogva kérdezi a biztonsági őrt:
– Szeretnénk vasárnap menekülteket meghívni magunkhoz. Hogy velünk ebédeljenek és a gyerekek játszhassanak. – Az őr bólogat.

– A menekültek is emberek, segíteni kell rajtuk – mondja újra nekem. – Meg kell érteni, milyen állapotban érkeznek ide azok után, amin keresztülmentek a szülőföldjükön. Én már csak tudom. Palesztinából jövök.