Petrov, a szupersztár

Az eddig kormányzó szociáldemokraták (SZDP) Zoran Milanović kormányfővel, egy hattagú koalícióval (Horvátország növekszik) vágtak neki a mostani megmérettetésnek, szemben a jobboldal vezető erejével (Horvát Demokratikus Közösség, HDK) és miniszterelnök-jelöltjével, Tomislav Karamarkóval, ők hét kisebb párttal fogtak össze.

Az első felmérések patthelyzetet mutattak: 56-56 mandátum, és a választási éjszaka folyamán, ahogy csorogtak az eredmények, a jobboldal tűnt győztesnek, mígnem a végére kiderült: marad a döntetlen. A horvát diaszpóra (határon túli horvátok) hagyományosan a jobboldalra voksolnak, és a nekik járó három mandátumot a HDK előre elkönyvelheti. A legtöbb külhoni szavazó – több mint húszezer – Bosznia-Hercegovinában van, ők a Franjo Tuđman (az első köztársasági elnök) alapította pártban mindvégig jelentős szerepet játszottak. A zágrábiak nem kis lenézéssel szoktak megjegyzéseket tenni a fontos munkahelyekre beférkőző „hercegovinaiakra”. Balkáni bája van annak is, hogy a független Bosznia-Hercegovina háromtagú elnökségének éppen elnöklő horvát tagja (Dragan Čović) vasárnap annak rendje és módja szerint Mostarban szavazott a szomszédos Horvátország parlamentjére. Azt is hozzá kell tenni, hogy Čović az ottani HDK elnöke is.

De nemcsak Bosznia-Hercegovinában, hanem például Szabadkán is lehetett az ottani horvátoknak szavazni az „anyaország” pártjaira. Szabadka ugyanis nemcsak a vajdasági magyarok politikai központja, hanem a vajdasági horvátoké is.

A külhoniak tehát többségükben a HDK-ra, vagyis a hazafias koalícióra szavaztak.

Viszont a baloldalnak is van hagyományos partnere, ez pedig egy isztriai párt (Isztriai Demokratikus Gyűlés), amely ezúttal egyedül indult neki a választásoknak, és a begyűjtött három mandátumát a szociáldemokraták oldalán karikázhatjuk be. Az Isztria-félszigetet többnemzetiségű, multikulturális közösség lakja, ott a nemzeti kizárólagosságnak kevésbé van hagyománya, mint az ország más részein.

Így lesz az eredmény döntetlen, vagyis a 151 tagú parlamentben a két nagy párttömörülés 59-59 képviselővel rendelkezik (HDK 56, plusz 3 külhoni, SZDP 56, plusz 3 isztriai). Ami semmire sem elég, hiszen az egyszerű többséghez legalább 76 mandátum kell. A többi, parlamentbe bejutott kispárt egy-két mandátumával lehet foglalkozni, de felesleges.

A királycsináló a két évvel ezelőtt a semmiből felbukkanó harmadik erő, a Független Listák Hídja, azaz MOST nezavisnih lista, amely 20 százalék (19 mandátum) körüli eredményével szinte szétverte a kétpólusú horvát politikai mezőnyt. Nélküle nem lehet kormányt alakítani Horvátországban, sőt támogatása nélkül még kisebbségit sem. Hacsak a két nagy párt (HDK, SZPD) nem borul egymás nyakába, és kényszer-nagykoalícióra lép. Ebben a pillanatban ez elég valószínűtlennek látszik, de hát a politikában szoktak furcsa dolgok történni.

A párt elnöke, Božo Petrov 36 éves pszichiáter a Neretva-folyó partján fekvő Metković városban született, ennek polgármestere 2013 júniusa óta. Tulajdonképpen a fiatal értelmiségi és független jelölt váratlan és nagyarányú választási győzelme (ellenfele egy már addig 16 éve polgármesterkedő helyi potentát volt) adta a Híd ötletét és eszmeiségét is. Petrov és még néhány társa szervezkedni kezdtek, és maguk köré tömörítettek több független polgármestert, megyei elöljárót, helyi önkormányzatok független képviselőit, valamint civilszervezeteket. A mai napig ez egy laza tömörülés, tulajdonképpen csak a mostani választásokra állt fel. Radikális reformokat követelnek, főleg a helyi és országos hivatalnokok számának csökkentését, a közjuttatások lefaragását. A programjukat sokan neoliberálisnak nevezik. Ilyen szempontból a Híd inkább jobbközép politikai erő, baloldali állásfoglalást nem nagyon hallani tőlük. Ilyen szempontból tehát, klasszikus felfogásban, a jobboldali HDK mellett lenne a helyük. De hát hol van ma már klasszikus felosztás? A szocdemek gazdasági programja közelebb áll a Híd hasonló jellegű programjához.

Egy kis ízelítő, hogy Petrovék hogyan képzelik el a takarékos államháztartást: kezdő polgármesterként azonnal minimálisra csökkentette a saját és munkatársai fizetését, hét hónap alatt egyharmadára apasztotta az önkormányzat adósságait, felmondta az előnytelen szerződéseket, átláthatóvá tette a közfogyasztást. Miután stabilizálta a város pénzügyi helyzetét, megemelte az önkormányzati alkalmazottak fizetését, de azok a mai napig alacsonyabbak, mint polgármesterré választása előtt. Hogy ezt országos szinten miként lehetne megvalósítani, nem tudni, de már az erre valló törekvés is erős ellenállásra számíthat jobb- és baloldalon egyaránt.

A horvát kormányalakítás ügyét bonyolítja, hogy Božo Petrov a választások előtt kategorikusan kijelentette: inkább lemond, mintsem valamelyik nagy párttal közösködjön.

Több forgatókönyv képzelhető el:
– A Híd nem lép koalícióra, hanem kívülről támogatja a kisebbségi szocdem vagy HDK-kormányt – szinte bizonyos, hogy ez tiszavirág-életű kabinet lenne.
– A Híd szétesik, és a két nagy párt egyenként vadássza le a képviselőit – az eredmény egy egyéni érdekek alapján összeálló, ingatag kormány.
– A Híd fogadkozásai ellenére csatlakozik az egyik nagy párthoz, és Petrov miniszterelnök-helyettes lesz – talán így megkezdődhetnek a reformok.
– Az SZDP és a HDK nagykoalíciója (a „partizánok” és „usztasák” történelmi kibékülése) – egy rerformképtelen kormány alakulna, élén Karamarkóval, helyettese Milanović, vagy fordítva.
– A köztársasági elnöknő előbb egyik pártot, majd a másikat bízza meg a kormányalakítással, de nem jön össze a 76 mandátum, és kiírják az újabb választásokat. Kezdődhet minden elölről.

Változik-e Horvátország külpolitikája?
Bárhogyan is alakul a következő hetekben a horvát kormányalakítási huzavona, azt meg lehet állapítani, hogy a külpolitika minimális szerepet sem játszott a választási kampányban. A többórás, hajnalig elhúzódó választási műsorok során csupán a Horvát Demokratikus Közösség egyik vezetője adott kitérő választ arra, hogy változna-e a viszonyulás Belgrádhoz vagy Budapesthez. Vagy igen, vagy nem, a horvát nemzeti érdekek az elsődlegesek.

Egyébként a menekültválság (eddig több mint háromszázezren haladtak át az országon Szerbiától Szlovéniáig) inkább segített a szocdem miniszterelnöknek, aki kemény hangnemet ütött meg például a magyar kormányfővel szemben is, aki őt korábban a Szocialista Internacionálé ügynökének nevezte. Milanović erre a következő mondattal kedveskedett: „Az, aki elkeríti magát, saját magából csinál vakbelet.” Hogy ez nyomott-e valamit a latban, nem tudni, mindenesetre a szocdemek ekkortájt kezdtek jobban szerepelni a közvélemény-kutatásokban, és a választások napjára már holtversenyben álltak a jobboldallal.

Petrov és a Híd színre lépésével a külpolitika még inkább háttérbe szorulhat, hiszen a függetlenek inkább az országot szeretnék átalakítani, nem pedig a környezetét. Ez különösen akkor juthat kifejezésre, ha Petrov esetleg miniszterelnök lenne. Jadranka Kosor volt kormányfő az N1 regionális televízió (a CNN társtelevíziója zágrábi és belgrádi központtal, még véletlenül sem összetévesztendő a magyarországi azonos nevű médiummal) választási műsorában azt javasolta ugyanis a horvát politikai élet új csillagának, hogy a miniszterelnöki tisztségen kívül minden mást utasítson vissza. Ugyanis olyan pozícióban van, hogy bármiről dönthet. Hogy ezzel hogyan birkózna meg Milanović vagy Karamarko egója, már más lapra tartozik.

Így lenne a királycsinálóból maga a király.