Peking árnyai: a NOB mandarinjai és az internetrendőrség

A pekingi olimpiát az évezred nyolcadik éve nyolcadik hónapjának nyolcadik napján, nyolc óra nyolc perckor nyitották meg. A nyolcas a kínaiak szerencseszáma.
A kívülálló első reakciója a meglepetés: az ateista kínai rendszer babonás! Sőt a jelek szerint a babonát az államvallás szintjére emelte, hiszen ez az ötezer éves kultúrával és a világ legtöbb lakosával bíró ország a sok nyolcashoz igazította történetének egyik legnagyobb eseménye, az olimpiai játékok kezdetét.

Hivatásos ünneprontók persze másképp oldják meg a nyolcasok rejtélyét. Azt mondják: reggel nyolc Pekingben, este nyolc New Yorkban. Ideális a tévék számára. Sok néző, remek reklámidő, nagy bevétel. Az NBC tévécsatornának ezért megért 890 millió dollárt a közvetítés exkluzív joga. A pénzen osztozik a kínai rendezőbizottság és a NOB. De persze, „az rendeli a zenét, aki állja a számlát” – tartja a közmondás.

Így aztán éppúgy az NBC határozta meg a megnyitó időpontját, mint azt, hogy mikor legyenek az amerikaiak számára fontos sportágak döntői. Az, hogy a reggeli úszódöntő nem kedvez a sportolók bioritmusának, kit érdekel? A kínai diktátorokat legalábbis nem, a NOB mandarinjait pedig talán még ennél is kevésbé. Ez utóbbiaknak az a fontos, hogy a pekingi játékok minden eddiginél több, 3,1 milliárd dollár bevételt jelentenek számára. Az olimpia – hála a korábbi NOB-elnök Antonio Samaranch két évtizedes tevékenységének – üzleti vállalkozássá vált. A sportolók fizetett statiszták. Maga a sport pedig a szponzorok, a tévétársaságok és a szabadidőipar milliárdokért folyó harcának kulisszája.

A játékok kommercializálódásának az is következménye, hogy a BBC egy kutatása szerint a NOB-tagok fele „anyagilag befolyásolható”. Ijesztő hír ez egy olyan társaság esetében, amely szívesen hirdeti magáról erkölcsi felülemelkedettségét. Az olimpiát az különbözteti meg más nagy sporteseményektől – például a labdarúgó-világbajnokságoktól –, hogy körülveszik az „olimpia szellemének” nevezett lila köddel. Ezzel fedik el a mozgalom antidemokratikus voltát, számos vezetőjének, az „olimpiai család” jeles tagjainak bizonyítottan korrupt tevékenységét.

A nem mindig értékelhető alapelveket az olimpiai charta rögzíti. Szó van benne a világ ifjúságának politikamentes, nemes versenyéről, amely elősegíti a békét, legyőzi a nemzeti ellentéteket, közelebb hozza egymáshoz a népeket. Mindez éppen olyan szép, mint amennyire teljesíthetetlen feladat a sport számára. Az olimpia kezdettől nem volt, mert nem lehetett politikamentes. A politikai okokra visszavezethető terrornak, bojkottoknak, annak, hogy egy nemzet politikai megosztottsága miatt két csapattal indul (most a koreaiak), irodalma van. És persze furcsa az olimpia béketeremtő hatásáról beszélni éppen most, amikor a megnyitó ünnepséggel egy időben tört ki a kaukázusi háború. Azt sem gondolom, hogy az olimpiai játékok mai formájukban enyhítik a nemzeti ellentéteket. Félek, hogy az ellenkezője igaz: erősítik a nacionalizmust. A nemzetek sorrendbe állítása aszerint, hogy melyiknek hány arany-, ezüst- és bronzérme van, nem mindenki számára a „nemes vetélkedés” eredményének tükre.

A mostani játékok előzményei ismertek. A vallási és kulturális autonómiáért küzdő tibetiek felkelésének véres leverése miatti tüntetések világszerte vesszőfutássá tették az olimpiai láng kontinenseken átvezető útját. Richard Pound, a NOB kanadai alelnöke szerint az olimpia jelképe a „szégyen lángjává” vált. A megnyitót a kínai cenzúra körüli vita előzte meg. A rendezők letiltottak számos internetes oldalt, köztük a BBC és a Deutsche Welle adásaiét.

A NOB illetékeseit meglepte, hogy a kínai diktatúrának mennyire fejlett az internetcenzúra-rendszere. Harmincezer „internetrendőr” dolgozik az „Arany Pajzs” nevű rendszerben, amelyet Nyugaton digitális falnak neveznek. A kínai internetezők csak azokat a lapokat olvashatják, amelyeket ez a fal átenged. A Harvard Law School hat évvel ezelőtt kiadott tanulmánya szerint 19 ezer (!) címszót tiltottak le a kínai hatóságok. A módszer kifinomult. A kapcsolat megtagadásától az inkriminált oldal blokkolásán át a keresett címszó átirányításáig széles a skála. Ha például valaki azt a szót üti be, hogy „sajtószabadság”, hosszú, számos statisztikai adattal teletűzdelt tanulmányt olvashat arról, hogy Kínában hány napilap és folyóirat jelenik meg.
Az internetcenzúra körüli vita során kiderült, hogy a NOB vezetői (feltehetően Jacques Rogge elnök tudtával) beleegyeztek abba, hogy a kínai fél letilt olyan oldalakat, amelyek „sértik a közrendet”. A NOB részéről tárgyaló holland alelnök, Hein Verbrüggen gondatlanságból vagy tudatosan nem kérdezte meg, hogy mit értenek a kínaiak a közrend megsértésén. (A BBC jelentése szerint Verbrüggen, mint a doppingügyek miatt elhíresült Kerékpáros Világszövetség korábbi elnöke, korrupciós botrányba keveredett.)
Már a játékok kezdete előtt kiderült, hogy nem teljesültek azok a remények, amelyek szerint az olimpia elősegíti Kínában a demokratizálódást. A diktatórikus megszorítások nem csökkentek, hanem erősödtek. Ma már nem érdemes foglalkozni azzal a kérdéssel, hogy helyes volt-e Pekingbe vinni az olimpiát, vagy nem. Ott van.
Abban viszont felesleges reménykedni, hogy a NOB tanul a kínai tapasztalatokból. Nem tanul. De az sem biztos, hogy a kínai kommunista rendszer teljes mértékben megtalálta számítását az olimpiával. Igaz, megmutatta a világnak, hogy technikailag milyen nagy teljesítményre képes. De nem tudni, hogy milyen hatással lesz ez az olimpia által tovább gyorsított óriási fejlődés a társadalomra. Képes lesz-e a diktatúra ellenőrzés alatt tartani másfél milliárd ember, közte hatvannégy nemzetiség szabadság utáni vágyát, függetlenségi törekvéseit? Az elmúlt napok terrorcselekményei egyes kínai tartományokban, vagy az, ami Dél-Oszétiában történik, okot ad aggodalomra. Nem csak a kínai vezetőknek, nekünk is.

Peking példája azt is mutatja, hogy az olimpiai játékok egyre gigantikusabbá, költségesebbé váltak. A résztvevő országok és a programba felvett sportágak száma rengeteg új létesítményt, technikai perfekciót, szervezési készséget követel. Ezzel pedig szinte kizárják a kis, megfelelő anyagiakkal nem bíró országokat a rendezés lehetőségéből. Ez a tény pedig elgondolkodtathatja azokat, akiknek fejében megfordult egy budapesti olimpia ötlete.