Őseink emléke a szászok földjén
A honfoglalás utáni „kalandozások”, a magyarok zsákmányszerző lovasportyái, évtizedeken át tartották rettegésben Nyugat-Európa népeit. Őseinkre az első súlyos vereséget I. (Madarász) Henrik német király mérte, a mai Szászország területén fekvő Merseburg közelében.
„A magyarok nyilaitól ments meg minket, Uram” – fohászkodtak a kilencszázas évek első felében az emberek. Van erről kép-emlék is: az észak-olasz Friuli-Venezia-Giulia tartományban, az Adriától néhány kilométerre fekvő kisváros, Aquileia bazilikájának altemplomában ma is megtekinthető a 10. századi, feltehetően bizánci mester készítette falfestmény, amely harc közben hátrafelé nyilazó magyar harcost ábrázol.
A kalandozó magyarok az Ibériai félsziget déli tájaiig is eljutottak, harcmodoruk eleinte mindenütt sikeresnek bizonyult. Pár évtized után azonban elpártolt tőlük a hadi szerencse. Előzőleg, 924-ben, az uralkodó kénytelen volt kilenc évre békét kötni a „pogányokkal”, egy elfogott vezérüket szabadon is bocsátotta – sőt, adófizetésre kötelezte magát. Az időt azonban jól kihasználta városai megerősítésére, katonáinak felkészítésére – amiről azután a 933-ban ismét odavonult magyarok is meggyőződhettek. A merseburgi csata emlékét a képünkön látható sziklatömb őrzi a szomszédos Bad Dürrenberg parkjában. Felirata: „Hunok csatája 933” – vagyis a helyiek több, mint ezer éve, úgy vélték, Attila utódai felett győzedelmeskedtek s ezt a hagyományt őrizték meg máig. Érdekes egyébként, hogy a település polgármestere hosszú évek óta magyar: Nemes Árpád.
Henrik után fia, I. Ottó írta be magát a magyar történelembe, a merseburginál sokkal ismertebb győzelemmel, az Augsburg mellett Lech mezején, amellyel döntő vereséget mért a „kalandozókra”.
