Olasz-szeretetről, emberségről és egyebekről

- Nagyon izgalmas kihívás egy fiatal színész számára egy ilyen szerep. Alapélmény volt nekem Hitchcock, sokan nőttünk fel az ő filmjein, és külön izgalom volt annak idején, hogy csak „sunyizva” nézhettük meg a szülői tilalom ellenére. Az én kedvencem a Madarak volt, mert az olyan fikció, amely bármikor megtörténhet. A Manderley ház asszonyát könyvben nem olvastam, de azért megvolt az elképzelésem, hogy miként jelenítsem meg ezt a figurát. A filmet viszont – babonából – csak a premier után néztem meg, és nagy örömmel töltött el, hogy voltak olyan jelenetek, amelyeket hasonlóan oldottam meg, mint George Sanders. Mivel nem tartozom azon színészek közé, akik „belenyugszanak” egy adott helyzetbe, megpróbáltam mélyre ásni a szerepbe, megkeresni, hogy melyek azok a pontok, ahol találkozik az én életemmel, ugyanakkor ügyeltem arra, hogy ez ne legyen se „túl sok”, se „túl kevés” a néző számára és hiteles legyen abban a miliőben, amelyet Béres Attila megrendezett. Nagyon szeretem az intrikus szerepeket, amelyekben meg lehet mutatni, hogy a negatív embernek is van lelke. Jack Fawell számomra egy kétségbeesett fiatalember, aki, amíg Rebecca élt, úriemberként élhetett, de aztán Rebecca meghalt és minden elveszett számára. Ez a jólét, az elit társasági élet utáni vágy, akár bevalljuk, akár nem, valamennyiünkben benne van. Nem mindegy, hogy milyen emberekkel ülünk le beszélgetni, kitől mit kapunk, mit tanulunk. És ez a fiatalember most megpróbál belekapaszkodni valamibe. Nem velejéig gonosz, csupán emberi gyengeségből, túlélési vágyból cselekszik. Ezt a kétségbeesést sokan átélik ma Magyarországon, minden szinten. Éppen ma láttam egy nagyon szép kontrasztot. Két értelmiséginek látszó idősebb, hajléktalannak tűnő férfi ment az utcán, beszélgettek, aztán az egyik megszólalt: „Nem iszunk egy korty pálinkát? Most kaptam a szomszédomtól”. Erre elővett a zsebéből két kristálypoharat és ott, az utcán koccintottak.

- Az igazi filmezés eddig kimaradt az életedből.

- Nagy vágyam filmezni, ezért lettem annak idején színész. Most már 20 éve vagyok a pályán, de még egyetlen film sem talált meg. Lehet, hogy az alkatom miatt, vagy ez a sorsom. Ugyanakkor a színházban nőttem fel, sokféle sorsot láttam, mellettem örültek, nősültek, elhagyattak, lebénultak, meghaltak emberek. Tizenöt éves koromtól a színházban laktam, ezt nemrégiben vallottam be a nyiregyházi Móricz Zsigmond Színház igazgatójának, hogy nekem volt egy titkos zugom az épületben, és csak úgy tettem, mintha hazamennék, kimentem a portán, aztán bemásztam az ablakon. Egy színház érzelmes, sebezhető közösség, amelynek tagjai estéről estére próbálnak valamit létrehozni a szerepből és magukból.

- Kamaszként sok negatív szerepet játszottál gyerekdarabokban.

- A vidéki színházaknál nagy hangsúlyt fektetnek a gyerekelőadásokra, mert a gyerekekből lesz a jövő közönsége. Nyíregyházán voltak olyan gyerekek, akik „rajtam nőttek fel”, és 15 év után odajöttek hozzám, hogy láttak a Lúdas Matyiban, a Jancsi és Juliskában. Amikor negatív figurát alakítottam, akkor nem tapsoltak, kifütyültek, éppen csak meg nem dobáltak. Most 2010-ben az Operettszínházban a Rebecca premierjén kijöttem meghajolni Jack Fawellként, a taps közben hallottam valami gyanús mormolást – úgy érezte a felnőtt közönség, hogy nem illik fújolni, de azért mégis bennük volt és ez egy jóleső érzés a színésznek. Különben érdekes, hogy az Operettben három olyan darabban játszom, amelynek címe egy női név – a Rebecca, az Elisabeth és az Abigél – és mindegyikben én vagyok a rossz ember.

- Azért az olasz szerepek is gyakran megtalálnak a musicalekben. Az Anconai szerelmesek egyenesen tele van olasz világslágerekkel.

- Az olasz-szeretet Édesanyámtól jön. Volt egy olyan mondás, hogy „a 70-es években született gyermekek Gianni Morandira vagy más olasz zenére fogantak.” Én fiatalon rocker voltam, a mai napig az Edda nagy híve, de akaratlanul is megszerettem az olasz zenét és elkezdtem olasz dalokat énekelni, a szövegeket fonetikusan leírtam magamnak. Az Anconai szerelmesekhez jött egy olasz tanár, aki megtanított nekünk néhány kifejezést is, és ez annyira megtetszett nekem, hogy közöltem a rendezővel: ezeket a dalokat szeretném olaszul elénekelni. Egészen különleges érzelemvilágba repített el pusztán a dalszöveg is, beleélhettem magamat abba, hogy „innamorato di te”. A darab után eltelt 10 év, hívtak sokfelé önálló fellépésekre, de soha nem volt olyan koncertem, hogy ne lett volna benne olasz blokk. Legutóbb csináltunk egy 15 perces olasz slágeregyveleget és nagyobb sikere volt, mint bármelyik rock and rollnak. Az emberek táncra perdültek, mert az olasz daloknak líraiságuk mellett rendkívüli mozgatóerejük van. Nem véletlen, hogy Itália a zene szülőhazája. És ha ebből egy szeletet ki tud magának hasítani egy nyíregyházi fiúcska, 36 évesen visszatekintve nagyon nagy dolog. Nyílt titok, hogy elkezdtem komolyan olaszul tanulni. Olyan dallamvilága van ennek a nyelvnek, hogy ha elkezd beszélgetni az ember, rögtön szerelmes lesz. Ha külföldre mentem, mindenütt olasznak néztek. Talán azért, mert kicsi vagyok és mindent el tudok intézni nyelvtudás nélkül is.

- A gyerekkori Morandi-élményt aztán felváltotta a felnőttkori.

Egykor volt bennem egy dac, hogy „csakazértsem” akarom megismerni Morandit, azt az embert, akibe Anyám „szerelmes.” Aztán elkezdtem énekelni az In ginocchio da Tét, és mindenhol ezt kérték. A dal rákerült a 2007-ben megjelent Musicalek MÁZS-képpen című CD-re, olaszul és magyarul. Egyszer csak kapok egy telefont, hogy Gianni Morandi jön Magyarországra és a magyar és az olasz impresszáriók azt szeretnék, ha én lennék a koncertjén a meghívott vendég. Először azt hittem, viccelnek. Nemsokára „arra ébredtem”, hogy Gianni Morandival beszélgetek az ő bolognai házában. Találkozni egy ilyen világhírű emberrel, akinek Michael Jackson kezet csókolt…Bemutatott egy videót az életéről, de nem kérkedésképpen, hanem mint egy régi jó barátnak, akiről még azt is tudja, hogy kevés cukorral issza a limonádét. Akkor értettem meg, hogy nincs értelme „köpcösködni”, nincs az embernek semmije, csak az, ami a fejében van és örüljön annak, hogyha nyaktól lefelé egészséges. Ennyi dolgunk van az életben: szeretni, pozitív kisugárzást adni. És akkor száz évig élhetünk. Mint ő: 66 éves és lefutott engem a focipályán. Egy arborétum kellős közepén él, hogy minél jobban ki lehessen használni azt a rezgést, ami a Földből áramlik. Nagyon sokat beszélgettem az asszisztensével, aki 15 éve van mellette, és aki állítja, hogy minden nap tanul valamit Giannitól. Az ilyen példa értékű embereket nagyon mélyen el tudom raktározni a szívembe. Talán azért is, mert Édesapámat nagyon korán elvesztettem, súlyos betegségben halt meg fiatalon. Rögtön azt akartam, hogy a 13 éves fiam is ismerje meg Morandit és mit ad Isten: „beszélgettek” 20 percen keresztül, közös nyelv nélkül. És láttam azt is, hogy milyen szintű benne az alázat a másik ember iránt, mennyire tiszteli azokat, akik a világhírhez segítik…

Amikor megtudtam, hogy találkozom Giannival, sokat agyaltam, hogy milyennek mutatkozzam. Aztán úgy hozta a sors, hogy „odasodródtam” hozzá, és azt adtam, ami vagyok: a „beesős” fiatalember. Nem kellett magamat megjátszani előtte és ez volt a jó. Amikor elbúcsúztunk, azt mondta, hogy egy nagyon tiszta szívű, őszinte embert ismert meg bennem, és úgy csókolta meg a fiamat, mintha az övé lett volna.

Az ilyen emberek életre szóló energiát adhatnak.

Amikor 22 éves koromban daganatos betegség támadott meg, nagyon sok könyvet elolvastam és sok olyan emberrel próbáltam magam körülvenni, akiknek gyógyító életfilozófiájuk van, és akkor tanultam meg: a hülye ember azt is megmutatja, amije nincs, az okos pedig azt sem, amije van. Én nagyszájú, nagyon magabiztos fiatalembernek tűnök a külvilág számára, de nekem ez kell az egészségemhez, hogy minden este megmérethessem magamat a színpadon. Nem akarok leszálló ágba kerülni, a színháznak adtam az életemet, a színház mentett meg a betegségtől, a színpadon akarok meghalni. Édesapám vehemenciája tanított meg arra, hogy minden napot úgy éljek meg, mintha az utolsó lenne. Ez közhelynek tűnik, de szenvedély nélkül nem érdemes élni.

- Olaszországhoz más is köt, mint a zene.

Édesapám autószerelő volt és raliversenyző, 1979-ben Magyarország abszolút bajnoka. Nem voltam még 16 éves, amikor már tudtam vezetni, első utam Olaszországba vezetett – Édesapám mellettem ült – éveken át rengeteget jártunk ki seftelni Tarvisióba, Triesztbe, előfordult, hogy egy héten háromszor megjártuk az utat. Egy idő után az olaszok már annyira ismertek, hogy hitelbe is elhozhattam az árut, bőrcuccokat, papucsokat. Mindig is szeretem az olasz mentalitást, azt, hogy pörgünk ezerrel délután kettőig, de kettőtől sziesztázunk, mert fel kell készülni az estére. És nagyon igazuk van. Bejártam az egész Csizmát, csak Szicíliában nem voltam. Különösen akkor lehet tetten érni a nagy életkedvüket, ha az ember egyre délebbre megy, főleg, ha eljutunk egy-egy tengerparti faluba…

- A Morandi-kapcsolat pedig folytatódik.

Négy koncertet terveznek Giannival az idén Magyarországon, és kettőt külföldön, és megint azt szeretnék, ha én lennék a vendég. Az egyik koncert Milánóban lesz, ha ott szerepelhetnék vele, az a világ csodája lenne. Tavaly jelent meg a Szédült világ című lemezem, amit Kenéz Gábriel barátommal készítettünk. Szerepel benne egy dal, A zene csak szól, amelyet Janza Katával énekelek. A dalt kiküldtük Gianninak, aki akkor nem tudta felénekelni, mert éppen folyamatosan forgatott, de írta, hogy nagyon tetszik neki a dal és szeretné előadni. A napokban talán meg is érkezik a feléneklése, én is elkészítem a magam részét és lesz egy duettünk, amely azt mondja: a zene csak szól, és olyan világba repít el téged, ahol mindegy, hogy ki vagy, honnan jöttél, nemre, korra, nemzetiségre, vallásra való tekintet nélkül, a zene arról szól, hogy csak érezz…