Obama a Szentföldön

Ami az izraeli–palesztin viszony kulcskérdéseit illeti, Obama inkább hátra-, mint előrelépett. Ahhoz képest, hogy 2009-ben Kairóban, abban a bizonyos híres beszédben, amely „új kezdetet” hirdetett meg az Egyesült Államok és a muszlim világ kapcsolataiban, kemény szavakkal ítélte el a palesztinai zsidó telepek szaporítását, ezúttal nem szólította fel az izraelieket a telepépítés és -bővítés befagyasztására. Sőt Ramallahban, a Palesztin Hatóság székhelyén, ahová izraeli látogatását megszakítva néhány órára ellátogatott, annál többet, mint hogy a két külön állam (Izrael mellett egy palesztin) megteremtése szempontjából a Netanjahu-kormány telepítéspolitikája „nem konstruktív”, nem mondott. Sőt jelezte: megérti, hogy az izraeli miniszterelnök a maga belpolitikai nehézségei (értsd: a telepesek pártfogói ott ülnek a kormányban) miatt nem képes a zsidó terjeszkedést feltartóztatni.

Alig hihető, hogy palesztin tárgyalópartnereire ez jó benyomást tett volna. Végtére is a helyzet roppant egyszerű: három évvel ezelőtt Mahmúd Abbász palesztin elnök azért vonult ki a béketárgyalásokról, mert Izrael nem volt hajlandó elkötelezni magát a telepépítés befagyasztása mellett, a folytatást pedig attól tette függővé, hogy ez megtörténik-e, vagy sem. Az izraeliek ezzel szemben folyvást azzal takaróznak, hogy ők az „előfeltételek nélküli” tárgyalások hívei, és a telepek megmaradásáról, avagy felszámolásáról az úgynevezett „végső státusról” szóló megállapodásban kell dönteni.

Obama Ramallahban is magáévá tette a feltételek nélküli párbeszéd újbóli azonnali fölvételét, s ezzel lényegében minden lényeges palesztin követelést lesöpört az asztalról. Ha ez erős kifejezés, akkor finomabban is lehet fogalmazni: egy szóval sem mondta – korábbi önmagára rácáfolva –, hogy a majdani izraeli–palesztin határnak az 1967-es fegyverszüneti vonal mentén kell húzódnia; Jeruzsálemet, amelyet a palesztinok is fővárosuknak akarnak, nem is említette, amiképp a palesztin menekültek (több százezer ember) problémáját sem. Inkább azzal példálózott, hogy aki nem tárgyalni akar, hanem feltételeket támaszt, azaz „idő előtt” akar megoldást, az olyan ember, mint aki a kocsit köti a ló elé, nem pedig fordítva. Továbbá némileg sejtelmesen óvta a palesztinokat attól, hogy kompromisszumok helyett követeléseik 100 vagy 95 százalékához ragaszkodjanak.

Szó se róla, Obama hintett balzsamot is. Abban a nagy beszédben, amelyet izraeli egyetemisták előtt mondott el, és amelyet látogatása „csúcspontjának” szántak, a legnagyobb határozottsággal vette védelmébe a két állam gondolatát, bár ebben az igazat megvallva semmi új nem volt. Idézni mégis érdemes: „El kell ismerni a palesztin népnek az önrendelkezéshez és az igazsághoz való jogát... Nem tisztességes, hogy egy palesztin gyerek nem nőhet fel a maga saját államában, és egy olyan idegen hadsereg jelenlétében kell élnie, amely napi rendszerességgel ellenőrzi a szüleit. Nem helyes, hogy a palesztinokkal szembeni erőszak büntetlen marad. Nem helyes a palesztinokat akadályozni abban, hogy saját földjeiket művelhessék. Amiképp az izraeliek felépítettek egy államot a hazájukban, a palesztinoknak is joguk van arra, hogy szabadon éljenek a saját földjeiken.”

Jellemző a mai állapotokra – s egyben visszajelzi Netanjahu belpolitikai gondjait, amelyekre Obama is reflektált –, hogy Naftali Bennett, a „Zsidó Otthon” nevű szélsőjobboldali telepes párt vezére (egyébként miniszter) gyorsan és röviden visszaválaszolt az elnöknek: Izrael nem megszállója az 1967-ben meghódított palesztin területeknek, mert egy nemzet nem lehet megszálló a saját földjén. Ebből is látszik, mindenki köti a maga ebét a saját karójához. Obama a Reuters szellemes megfogalmazása szerint „megérintette ugyan a szíveket, de kevesek véleményén változtatott”.

Mindehhez képest a sokágú, de leginkább nukleáris természetű iráni fenyegetés precíz megítélésében az Egyesült Államok és Izrael a jelek szerint közelebb került egymáshoz. Amikor Netanjahu azt mondta, hogy az Izraelnek még a létezéshez való jogát is tagadó iráni papi rendszer atomfegyverkezését Obama egészen biztosan nem fogja eltűrni, és Teherán egyévnyire van attól, hogy legalább egy atombombája legyen, az elnök nem cáfolt. Csak annyit mondott, megérti, hogy Izrael miért érez „sürgősebbnek” egy katonai akciót, mint Amerika. Naná. Tessék csak a térképre nézni.

Mindazonáltal volt itt némi tojástánc. Netanjahu azt szerette volna, ha Obama ultimátumot intéz Iránhoz: vagy hónapokon belül felhagy az urándúsítással, vagy katonai csapással számolhat. Ilyen ultimátum nem hangzott el (legalábbis Jeruzsálemben), de az igen, hogy noha az Egyesült Államok „hosszabb kifutást” engedélyezne a szankcióknak és a diplomáciának, a türelme most már véges. Ha idén nem következik be alapvető változás Irán magatartásában, akkor a maga részéről berekeszti a diplomáciát. (Teheránban eközben trükköznek: nagy mennyiségű oxidált dúsított urániumot telepítettek át békés célú reaktorokba, azaz erőművekbe, ám közben olyan dúsító centrifugákat fejlesztettek ki, amelyek az eddigieknél négyszer-ötször gyorsabban dolgoznak...)

Iránnal más gond is van azonban. Annak a tengelynek, amelynek rajta kívül Szíria és a libanoni, pártként és fegyveres milíciaként is működő Hezbollah a másik két eleme, ő az éltetője. Iránból érkeznek az Aszad-rezsimhez azok a pénzek és fegyverek, amelyek nélkül a rendszer talán már rég megbukott volna. Irán látja el rakétákkal a Hezbollahot, amely ezeket az eszközöket Izraelnek szegezi. További probléma, hogy az előbb említettekkel egyetemben síita többségű és vezetésű Irak, ahonnan az amerikaiak csak tavaly vonultak ki, átengedi területén és légterén az Iránból Szíria felé napi rendszerességgel érkező szállítmányokat, dacolva Obamával, aki szerint „Aszad menni fog, a kérdés csupán az, hogy mikor”. Dacol vele egyébként a Hezbollah is, amely éppen magánhadsereget szervez a szorongatott szíriai elnöknek.

A helyzet pikantériája, hogy Aszad ellenfeleit senki sem fegyverzi föl, mert ez a politikailag is, katonailag is eléggé szedett-vedett népség „ideológiailag” egyre inkább iszlamista, dzsihadista („szentháborús”) befolyás alá kerül. Azaz – Obamát idézve – a szír nép nem azért lázad, hogy az egyik diktatúra karmaiból egy másikéba kerüljön. Ha nem, akkor pedig hogy van ez? A képlet bonyolult: a demokratikus tömegmozgalmakat egyfelől támogatni illik, másfelől Izrael szempontjából nincs elrettentőbb perspektíva annál, mint hogy Aszad helyén Szíriában egy iszlamista, az Al-Káidára is támaszkodó rendszer kerüljön hatalomra.

Mindenesetre a múlt hét végén John Kerry, az új amerikai külügyminiszter váratlanul felbukkant Bagdadban, és azt követelte az iraki kormánytól, hogy zárja le légterét és területét a Szíriának szánt iráni szállítmányok előtt. Az irakiak egyelőre tagadják, hogy volnának ilyen fegyverszállítmányok, ők legalábbis ilyennek nem akadtak nyomára. Ettől persze még nem kell hinni nekik, de a hangsúly nem is a fegyvereken van, hanem Irán hatalmi pozícióinak megtörésén, a „tengely” szétverésén. E tekintetben Obama bírja Izrael egyetértését. Végtére is Bassár el-Aszadon kívül Iránnak egyetlen szövetségese sincs a térségben.