Nyári szőnyegbombázás - téli katyusázás

Személyes emlékek tárulkoznak a régmúltból.

„Ez most kilövés volt, vagy belövés?” – kérdezte búcsúzásakor Kabos Endre szomszédunk, az Aréna út 17. gangján, de senki nem tudott rá válaszolni. 1944. november negyedikét írtuk, a sárga karszalagos vívóbajnok megölelte övéit, és felkapaszkodott a muszos társzekérre. Sietett, s egy fél óra múlva még elérte a Margit híd felrobbanását, amelynek középívével együtt merült hullámsírba. A kivédhetetlen dinamitasszó hangját hallotta utoljára, a detonációt, amit állítólag „téves kapcsolás” okozott. Robaja bejárta Pest és Buda házait: közjáték a nyár szőnyegbombázásai és a tél katyusázásai közt.

Tüskés akna

De emlékszem gyermekkorom egy „már békés” vasárnapjára is, a jó fél évvel későbbi Rómaifürdőről, ahol egy tüskés víziakna akadt fenn a Breza és Bibic csónakházak melletti mólón. Telefon nem volt, a tulaj ijedten tette félre patikamérlegét, amelyen a kílbótok tört aranyos kimérését végezte, és elkarikázott rendőrért. A közeg szemrevételezte a talált tárgyat, és veszélyességét megállapítva mindenkit hátraparancsolt a csónakgarázsok mögé. Drámai végkifejlettel egy orosz monitor szolgált, amely egy távúszójukat kísérte Esztergomtól, de a parti integetésre és kiáltozásokra kíváncsi lett. Két agyontetovált matróz fogta aztán háromszoros horgászzsinórra a gömb alakú vízihalált, és elvontatta. Aquincumnál lehettek, amikor az óriás dörrenés végigszállt a víz fölött. Reméltük, hogy csak belelőttek.

Lett másnapra is Duna-parti szenzáció. Szemben, a szigetspitznél felpuffadt vízi hulla akadt a hínáros ágakba. A bámészkodók elsői hamar megszabadították pilótadzsekijétől és szőrmecsizmájától, mi viszont hosszan ámultunk fekete arcbőrén. Akkor láttunk négert először. Azt sem élve. Valaki úgy vélte, hogy nem lehet légi csata áldozata (aligha sodródhatott hónapok óta), inkább valami futárgépes fiaskóé. Nekem a háborús idők plakátja jutott eszembe, amelyen gúnyosan kacag a fekete bőrű pilóta gépéből kihajolva, azt lesve, hogyan robban gyerekkézben az általa ledobott töltőtoll és játék baba. Fajvédő propagandista ötlete lehetett a fotómontázs, amelyhez a korszak ünnepelt színésze adta kölcsönbe kisleányát.

De a háborúkban nem játékszerek, inkább az Overkill (a cél leküzdéséhez lényegesen több robbanóerő, a „túlbombázás”) szedte áldozatait. Hazatértükben a gépek szétszórták megmaradt bombaterhüket. Egy szakvélemény szerint kilencven százalékuk került már felfedezésre és megsemmisítésre – de akad hihetőbb és reálisabb okfejtés is. E szerint egyetlen ismeretlen helyen szunnyadó többtonnás bomba – ha avatatlan kezek érintik – tömegkatasztrófa előidézője lehet.

Hosszú is a honvédség tűzszerész-alakulatának áldozati listája, pedig őket ritkán érik meglepetések. Nincs napja a hétnek, hogy egy mélyszántó eke, exkavátor vagy tanyasi gyerek ne találna aknát, lőszert, gránátot. Az viszont afganisztáni katonánk, Kovács Gyula esetében történt először, hogy kilesték, mikor kezd a hatástalanításhoz, és akkor nyomták le – távolból – a detonátort.

Az őrzött objektum közelébe lökött veszedelmes csalirobbanószerhez ma már gyújtózsinór sem kell, helyébe lépett az elektronika. Az ilyen távrobbantásoknál a legjobb tűzszerész is csak élete árán tudathatja bajtársaival, hogy melyik vezetéket kellett volna elcsípni. E terrorakciók csak a kórházbombázásokkal és szanitécek lelövésével mérhetők össze. Parancs sem kell ilyenkor, mindenki tudja és teszi a dolgát. Az őrmester felölti védőruháját, búcsút int, és elindul.

Az őrmester külön szekta a hadak rendjében. Olykor többet tudnak egy tisztnél. Õk a kiképzők, mindenfajta szolgálat megszervezői, a katonákat bevetésre vezetők. Hát még legtapasztaltabbjaik, akikről a Sergeant rakétát elnevezték, s akik „fődörzs”-ként állandó figurái W. E. B. Griffin A háború katonái című ötkötetesének. A NATO-zászló alatt pacifikáló Kovács főtörzs is példamutató volt. Holtában lett tisztté, szeghalmi sírhantja fölött díszőrség lőtte a hősöknek kijáró végtisztesség össztüzét.

Savas eső

Aztán, mintha a sorsszerűség emelte volna magasba figyelmeztető csontujját, ugyanakkor majdnem evakuálni kellett egy bombára épült lakónegyedet, az izgalmasan vidám foci-Eb közvetítését pedig szinte lefátyolozta az egylábú volt matador képe. Mögötte meg a szomorúan kerekre nőtt szám: a százezer. Ennyi honfitársát csonkolta az a háború, és ugyanennyi taposóaknát rejt még Afganisztán köves talaja.

A tűzszerész-esetkocsik nem járnak szirénázva, lépésben viszik páncéltestű, homokkal bélelt platójukon tömeggyilkos szállítmányukat a megsemmisítőhelyre. Megírtuk hajdan a 168 Órában, hogyan vált Wehrmacht-munícióraktárrá a Margit körúti Európa-ház. Volt róla térkép, de arról nincs, hol rejteznek gránáterdők és repülőbombák, valahányszor egy régi ház elbontásra, egy százéves gázcső kicserélésre kerül.

Azt mondja szakértőnk: „Csak remélhető, hogy a bombatestek végleg elszenderültek, hiszen földárkaikban vagy a figyelmetlenségek betonágyaiban éppoly mozdulatlanságra kényszerülnek, mint a gépek bombaszekrényeiben. Veszélyhelyzettel számolni csak akkor kell, ha a hajszálrepedéseken átszivárgó savas eső kiszámíthatatlan vegyi folyamatokat idéz elő az évtizedes korróziónak kitett késleltető vagy beindító szerkezetekben. Ezért is van, hogy az új épületek alapozásakor hosszan vizsgálódunk »mélyre ható fémérzékelő műszereinkkel«.”

Ostrom után

Akár megnyugtató is lehet a magyarázat, ám az idősebbeknek azt is eszébe juttathatja, hogy az ostrom után hosszú rudakkal és kutyákkal poroszkáltak a szovjet tűzszerészjárőrök, sablonbetűik évtizedekig jelezték a MIN NYET (akna nincs) feliratokat. Mégis volt sok helyütt. Maradt tőlük is, a Budáról Pestet lövő németektől és a Liberátoroktól is. De hát sosem az eredet a fontos, a hadiüzemek mindenütt tették a dolgukat. Az persze különös lehetett, hogy a Dardanellákat védő brit–ausztrál erőket Vickers lőszerrel aprították, Matuska is magyar robbanószert hozott Biatorbágyra, de a németek svédacél borítású lövegekkel védték Nomandiát, a raták chicagói géppuskalőszert használtak, és Palmét is éppenséggel amerikai Magnummal lőtték le.

És nem szóltunk még az öngyilkos merénylőkről, akik Iszlámábádtól Jeruzsálemig, a Heathrow-n, Bejrúton és Madridon át Párizsig és Berlinig hallatnak magukról. Közben pedig Oszama bin Laden netkalózai nagy igyekezettel oktatják híveiket a házi szerelésű bombák és Molotov-koktélok készítésére, ha a partizánfilmek emlékei netán elmosódtak volna.

Mindezek után csak a Nobel-díjak keltenek értetlenséget, hiszen a nagy összegű elismerések (amelyekért olykor a legbékésebb célok érdekében dolgoztak a kitüntetettek) a dinamit feltalálásának szabadalmi hozadékaira épülnek. Önmagának is ellentmond ez a szép, új világ. Huxley is másnak álmodta meg.