Nyári kormány Prágában

Elbúcsúztatták Barack Obamát, aztán az elnök a Hradzsinba, a kormányfő pedig a Kramár-villába, a miniszterelnöki rezidenciára sietett, mert a parlamenti pártok vezetőivel meg kellett állapodnia arról: ki kövesse a székben, miután megszavazták a szocdemek által beterjesztett bizalmatlansági indítványt, a miniszterelnök pedig lemondott. Tehát jöhet az előrehozott választás, az ügyvezető kormány...

Gyanús ügyek

A cseh parlamentben öt párt van, de a polgári demokratáknak elegendő, ha a szociáldemokratákkal megállapodnak. Ez már több mint kétharmados többség. Mindenre felhasználható. A kommunistákkal csak Jiøí Paroubek, a szocdem vezér tárgyalt, ők meg is elégedtek ezzel a gesztussal, hiszen nincs olyan jelöltjük, aki egy ügyvezető kormányban szakértőként részt vehetne.

Topolánek ugyan leült a koalíció kisebb pártjainak vezetőivel, kifogásaikat azonban úgy értékelte, hogy félnek: a választásokon kiesnek a parlamentből. Különben is volt oka arra, hogy a keresztény-népiek főnökével, Jiøí Cunekkel óvatos legyen, mert gyanús és pitiáner korrupciós ügyei ugyancsak hozzájárultak bukásához.

Persze korrupcióról a polgári demokraták háza táján beszélni olyasmi, mint akasztott ember házában kötelet emlegetni. A választások után ugyanis olyan patthelyzet alakult ki a jobboldali pártok, illetve a baloldal között, hogy hat hónapig Topolánek a kormányát sem tudta megszavaztatni a parlamenttel. Akkor egy szocdem képviselő – természetesen „a nemzet érdekében” – a jobboldallal szavazott, tehát meglett az egyfős többség.

Amikor aztán ez év elején egy tévéstáb hosszú-hosszú nyomozásának eredményeként fellelték a dokumentumokat, Topolánek egyik bizalmi emberének közvetítésével igyekezett lebeszélni a közszolgálati tévét a terhelő bizonyítékok közléséről. Ráadásul bejelentette: bizonyítékai vannak arról, hogy Klaus azért lehetett elnök, mert titkos megállapodásokkal befolyásolta az államfőválasztást. Ezek az állítólagos titkosszolgálati dokumentumok aztán sohasem kerültek elő. Ez lett a vég, az utolsó csepp a pohárban.

Előtte is kínos alkuk, vereséggel felérő győzelmek sorjáztak, amikor a miniszterelnöknek minden egyes esetben csak gyanús körülmények között sikerült egy-két fős többséget szereznie. Nem sikerülhetett az egészségügyi reform; a kormány ugyan támogatta az amerikai radar csehországi telepítését, de a lakosság kétharmada ellenezte.

Pirruszinak bizonyult az egyetlen siker: Václav Klausból, akkor még a párt tiszteletbeli elnökéből a második ciklusra is államfő lett. A királycsináló ugyan Topolánek volt, de a kommunisták hallgatólagos támogatása nélkül ez az ügylet nem jöhetett volna létre. Topolánek fontosnak tartotta a lisszaboni szerződés ratifikálását, ám az euroszkeptikus Klaus legalábbis késleltette.

Aztán következett a helyhatósági választásokon a kormánykoalíció félelmetes veresége: minden megyében – Prága kivételével – a szociáldemokraták arattak győzelmet. Az első vereséget követte a másik: eddig a szenátus a jobboldal biztos bástyája volt, a kiegészítő választáskor ez az erőd is elesett.

Végül Topoláneket saját fegyverével döfték le: a szocdemek kihasználták, hogy borulhat a parlamenti „döntetlen”, mert akad két polgári demokrata, aki hajlandó fellázadni. Az egyik nem szerette a pártelnök-miniszterelnököt, a másikról pedig azt mondják a polgári demokraták, hogy naponta tizenöt korsó sört iszik, és ez bizonytalanná tette a szavazás idején.
Topolánek bukása annyiban hasonlít a magyar helyzethez, hogy a világválságot nem tudta egyik kormány sem megfelelően kezelni. Nos, a válságra való reakció ugyan felmerült az ellenzék egyik érveként Prágában, ám különösebb jelentőséget senki nem tulajdonított ennek. A cseh gazdaság helyzete – legalábbis egyelőre – tűrhető. Az államadósság mértékét sem bírálják.

Éppen ezért az alku keresése is más irányban folyt, noha létezik egy valódi hasonlóság a cseh és a magyar társadalom között. A cseh népesség ugyancsak két pártra osztott:
a baloldali meggyőződés vezérelte szociáldemokratákra és kommunistákra, illetve a polgári jobboldalra. Viszont a szélsőségek befolyása elhanyagolható, és minden jelentkezésük alkalmával kemény rendőri fellépéssel oktatják ki őket arról: merre húzódnak a demokrácia türelmének határai.

Klaus óhaja

A két oldalnak azonosak a történelmi eszményei – ami Magyarországon, ugye, elképzelhetetlen. A bal- és a jobboldal egyaránt Masarykra és Benešre, az 1918 és 1838 közötti első köztársaságra, az akkori Közép-Európa egyetlen demokratikus államára esküszik. Amelyben egyébként az ügyvezető hivatalnokkormány intézménye teljesen megszokott volt. A kormányválságok is oly sűrűn követték egymást, hogy már-már tartós tényezővé lettek – egy szilárd és működő államban.

A történelmi példákat követve az alkudozás most sem tartott túlságosan soká. Igaz, az ellenérdekelt feleket sürgette az a nem mellékes tény, hogy Prága az unió soros elnöke, és e minőségében kötelezettségei vannak. Ráadásul minden parlamenti párt azon volt, hogy meghiúsítsa az államfő óhaját, miszerint a köztársaság valós vezetője legyen, pajzsként egy hivatalnokkormányt tartva maga elé.

Sok az eszkimó

Topolánek rájött arra, hogy – eredeti terveitől eltérően – kormányt nem alakíthat, tehát jöjjön az ügyvezető hivatalnokkormány. „Nyári kormány” – mert május elején léphet hivatalba, és október elején jöhetnek az előrehozott választások.

A miniszterelnök Jan Fischer, a statisztikai hivatal vezetője lehet, aki semlegességét sokszorosan bizonyította mint a választási eredmények állandó számlálója. A kormány összetételét pedig a két nagy párt határozza meg:
a polgári demokraták nyolc tárcavezetőt jelölhetnek, a szocdemek hetet, igaz, ezek között van a külügy meg a pénzügy.

Alighanem a cseh közélet nagy odamondogatójának, a nyugdíjasként is fenegyerekségét őrző Miloš Zemannak van igaza. Szerinte a jelenlegi határozatlan, önmagát kereső és ezért kettéosztott cseh társadalomnak szembesülnie kell azzal a ténynyel, hogy a kormányválságok állandósulnak. Az ok egyszerű: túlságosan sok a megélhetési politikus. És a számuk növekszik, a politikai színpad befogadóképessége vi-szont véges...