Nyakelmetszések után

Az Egyesült Államok légi ereje az Észak-Irakban végrehajtott bombatámadásokkal és a kitűnő harcos hírében álló kurdoknak, a pesmergáknak „odatolt” fegyverutánpótlással valamennyire visszaszorította a hatalmas iraki és szíriai területeket birtokló IS-t. Ha más nem, legalább az iraki kurd autonóm terület nincs veszélyben.

Az IS válasza az volt, hogy nyakelmetszéssel nyilvánosan, videóra rögzítve kivégzett két amerikai újságírót, majd a tetejébe egy brit segélymunkást (sofőrt), akik túszai voltak darab ideje már. A videókat az IS föltette a közösségi portálokra, ilyenformán a fél világ döbbenettel szemlélhette ennek az állatias brutalitásnak a tényét. (Előző számunkban említettük azonban, hogy olyan embereket végeztek/végeznek csak ki az Iszlám Állam terroristái, akiknek az anyaországa nem hajlandó váltságdíjat fizetni.)

Obama „berágott”. Csakhogy – a teljesen bizonytalan kimenetelű Kerry-vállalkozást leszámítva – nincs stratégiája. Esküdözik, hogy „katonailag, pénzügyileg és ideológiailag” (?) megsemmisíti az IS-t, valójában azonban visszalép az egyes számú kockára, amelyet 2011-ben, az amerikai erők kivonásakor otthagyott. Tehát: támad a levegőből, segíti a kurdokat, újraépíti a már egyszer újraépített, de síita elfogultságai miatt szétzüllött iraki hadsereget, továbbá támogatja a szíriai Aszad elnök úgynevezett mérsékelt fegyveres ellenzékét. Nagyszerű!

Csöndben megkérdem: ha a mindenható Egyesült Államoknak éveken át nem sikerült olyan kormányt ültetnie Bagdadba, amelyik nem látványosan részesíti előnyben a többségi síitákat (akiket Szaddám valóban elnyomott) s idegeníti el magától a szunnitákat, akkor miért sikerülne most? Jó, hátha. Holtáig tanul az ember.

Állapodjunk meg: működő és ütőképes demokráciát az amerikaiaknak két győztes háború után sem sikerült Irakba telepíteniük. Nyilván azért nem, mert az ország nem volt fogadókész. És most jön a csavar, de nem az utolsó ebben a történetben. Obamáék nagyon zordak lettek, amikor az egyiptomi Al-Sziszi tábornok (ma elnök) puccsal kiakolbólította Kairóból az iszlamista – de demokratikusan megválasztott – Murszi-kormányt, mondván, „demokrácia mindenekfölött”. De most John Kerry épp Al-Sziszit tekinti az IS elleni háborúban az egyes számú szövetségesnek, aki logisztikai és hírszerzési támogatást ígér, légitámadásokat azonban nem.

(Lehet, hogy az amerikaiak felismerték: jobb egy uniformisba öltözött, velük készségesen együttműködő diktátor, mint egy iszlamista prédikátor? Az „arab tavasz” teljes kudarca alighanem erre tanította meg őket. Noha ez cinizmus, azt mondom, meglehet, még Kadhafit is visszasírják...)

Második csavar. Az IS, mint említettük, szunnita. Azon élősködik, hogy Irakban egy síita többség, Szíriában egy síita (alavita) kisebbség van uralmon. De a Kerry-koalíció éppen hogy a szunnitákat (Egyiptomtól az öbölbeli monarchiákig) terelte egybe. Én még olyat nem láttam, hogy szunniták harcoljanak szunniták ellen. Síiták ellen igen, az rendben van. Lehet, hogy a kegyetlen gyilkosságok láttán – melyek után minden hívő moszlimnak magába kell néznie, hiszen emberéletet a Korán szerint csak Allah vehet el, ember nem – most lesz rá esély. De a törésvonal olyan erős a két vallásfelekezet között (majdnem azt mondtam, kibékíthetetlen), hogy – hacsak nem Izraelről van szó – szunniták soha nem fognak össze síitákkal.

Harmadik csavar. Érdekes, hogy Izrael még csak per tangentem sem szerepel ebben a történetben. Ahogyan mondani szokás, „hátradől és kér egy kávét”. Közvetlen környezetében ugyan kegyetlen háború dúl, de ő nem részese, a közreműködését nem kérik, nem is akar beavatkozni. „Csak öljék egymást!” – annál is jobb. Minél gyöngébb Szíria, minél gyöngébb Irak (hála az IS-nek), minél tartózkodóbb a tegnap még ősellenségnek számító síita Irán, számára a geopolitikai helyzet annál kedvezőbb. Olvasott valaki is egy szót az elmúlt hetekben-hónapokban arról, hogy Irán nukleáris létesítményeit le kell bombázni?! Holott ez volt Izrael fő témája évek óta.

Negyedik csavar. Kedvtelve olvasom Barack Obama és David Cameron brit miniszterelnök nyilvános fogadkozásait arról, hogy „levadásszák” és „az igazságszolgáltatás kezére adják” az IS „nyakelmetsző Jackjeit”. Ezt rossz politikának gondolom. Nem fenyegetőzni kell, hanem cselekedni. A múltból merítek. Az 1972-es müncheni olimpiai terrormerénylet („Fekete szeptember”) után egyetlen izraeli politikus sem állt a kamerák elé azzal, hogy „levadásszuk” a gyilkosokat – voltaképp a merénylet kitervelőit. Viszont csöndben utasították a Moszadot, hogy találja meg és likvidálja ezeket az embereket. Ami meg is történt, amint az George Jonas Megtorlás című remek könyvében olvasható. Likvidálás – ez volt a jelszó, nem az igazságszolgáltatás.

Érdekes módon, amikor amerikai kommandósok nyomára leltek Oszáma bin Ládennek, az Al-Káida főnökének, a 2001-es New York-i terrortámadás Pakisztánban rejtőző kitervelőjének, az illetőt nyomban kivégezték, még csak nem is foglalkoztak a gondolattal, hogy rabul ejtik és amerikai bíróság elé állítják. Most tehát a csuklyás gyilkost (és társait) miért akarják – szavakban legalábbis – bíróság elé citálni? Mert brit állampolgár? (Értsd: brit állampolgárságú, brit útlevéllel rendelkező, de minden bizonnyal moszlim, talán arab ember.) Érdemel egy ilyen „normális” igazságszolgáltatást?

Ötödik csavar. Tényleg, hol van Törökország a maga hatalmas haderejével? Öt percbe sem telne, és úgy szétverné az IS-t, mintha soha nem létezett volna. Csakhogy az Erdo?an-kormány óriási dilemmában van. Gyakorlatilag szabadon átjárhatóvá tette a határt Törökország és Szíria között, és ezzel szabad utat engedett az IS-hez áramló embereknek, fegyvereknek. Gondolom, abban a hitben, hogy majd ezáltal jelentősen hozzájárul a gyűlölt, általa már korábban megsemmisítésre ítélt szíriai Aszad-rezsim pusztulásához. Meg sem fordult (a voltaképp laikus) török kormányzati elit fejében, hogy az IS nemcsak Nyugat-Európában toboroz megvadított, frusztrált, az iszlám kalifátusban hívő fiatalokat, hanem Törökországban is!

Sok ezerre becsülik azoknak a részben nyomorban élő, részben agymosott török férfiaknak és nőknek (igen, nőknek) a számát, akik átsétáltak a határon, és csatlakoztak az IS-hez. Az újjászületett amerikai Newsweek magazinban hatalmas, döbbenetes tényfeltáró riport olvasható arról, hogy anyák vitték át kiskorú gyermekeiket Szíriába, az IS támaszpontjára, és fegyverrel a kézben fotóztatták őket – ajándékként a hátrahagyott apukáknak... Alighanem a világias törökök csak most kezdik érzékelni a veszélyt, de még mindig ódzkodnak attól, hogy fegyvert emeljenek a szunnita-iszlamista testvérekre. Erdo?an egy szép nap megeheti, amit maga főzött. Mert ezek az IS-zsoldosok egyszer hazatérhetnek, konkrét megbízással. Amiképp Nyugat-Európába, sőt az Egyesült Államokba is.

Hatodik csavar. Dacára a (valószínűleg a szíriai sivatagban elkövetett) brutális kivégzéseknek és az amerikai légitámadásoknak, az Egyesült Államok belbiztonsági és hírszerző szervezetei képtelenek eldönteni, hogy az IS fenyegeti-e magát Amerikát, vagy sem. Ellentétben az Al-Káidával, az IS nem a technológia bajnoka. Eddig – a rablásokat, gyilkosságokat és a területszerzést nem számítva, amikre persze nincs fölmentés – megmaradt az iraki–szíriai térségben ; tudni róla, hogy amióta az Al-Káida kiközösítette (abból nőtt ki), nem fér hozzá azokhoz a bonyolult eljárásokhoz, amelyek ezt a terrorszervezetet képessé tették világméretű (Indonéziától Jemenen és Afrikán át elkövetett) kolosszális merényletekre. Ez az egyetlen biztató pont a történetben. Máig.