Az olaj körül – Stavanger, a prédikálószékek városa
Odaúton azon gondolkodtam, ha valaki megkérdezné tőlem, milyen emberek a norvégok, azt hiszem, semmit nem tudnék róluk mondani. Bár világlátott embernek tudom magam, norvéggal talán ha egyszer találkoztam, még Kínában, ő is egy dán vállalatnak dolgozott. Jópofa ember volt. Vannak még Ibsen emberei, Hjalmar Ekdal vagy Halvard Solness, persze, nekem Jo Nesbø kimaradt, úgyhogy az átlagot sem hozom. Aztán van még a nyolcszoros olimpiai aranyérmes, a biatlon királya, Ole Einar Bjørndalen, és passz. És persze Anders Behring Breivik, a nemzet szégyene, de rá gondolni se szeretnék. Ilyen tapasztalatlanul azért ritkán utazom.
Az egyik kollégám figyelmeztetett, hogy régen minden magyar tudott Stavangerről, mert a különböző néprádiók keresőjén, ahol városokat tüntettek fel, mintha pont azoknak a rádióit tudnánk befogni, amelyek nevénél a piros jelzővonal jár, ez a város is szerepelt. Amikor gyerekek voltunk, a Skandináv-félszigetet mindig mint ugró macskát képzeltük el. Stavanger a macska orrán ül. Rengeteg kunsztot tud, sorrendjük aszerint változik, miért megyünk oda. Vonzó túracélpont a Preikestolen, magyarul mondjuk Prédikálószék, egy kiálló lapos szikla a magasban. Más húzása van a Domkirkének, Norvégia legrégibb székesegyházának, valódi, dúsan faragott prédikálószékével. S akkor ott van még, hogy sokáig halfeldolgozó központ volt, majd az olajos halról olajra váltottak.
Az érkező legsürgősebb dolga, hogy felmenjen a Preikestolenre. Amíg nem ment fel, addig nem látott semmit. Izgultam, mert régen kiestem a természetjáró rutinból, s azt meg tudom, hogy a régi emlékek nagyon félrevezetők tudnak lenni a mai teljesítőképességet illetően. Ráadásul ebből a szempontból csak haragudni tudok mind az útikönyvekre, mind a szociális médiára. Sosem tudom megállapítani, hogy amit leírnak egy túráról, az a nyugdíjas amerikai nénikre vonatkozik, vagy az én derekam kerületének megfelelő vádlikkal bíró norvég és szlovák hobbituristákra. A feltúrt irodalom becslései a Prédikálószékre fel és vissza háromtól hat óráig terjedtek, mit sem törődve azzal, hogy a hat pont a duplája a háromnak.
Élmény volt felmenni, még nagyobb fenn lenni. Egy nagy lapos asztalon van az ember, amely kinyúlik a Lysefjord fölé. A helyi térképek szerint a gyaloglás közben 604 métert emelkedtünk, vagyis nagyjából ennyivel lehettünk a víz felett. Korlát nincs, de öngyilkosokon kívül még soha senki nem esett le. Néhányan kiülnek a szélére, lógázzák a lábukat, vagy háttal, hogy jól tudjanak fényképezkedni vagy szelfizni. A többség azonban szétszóródva ücsörög, eszeget, csendeskedik. A kínaiak feltehetően azon merengenek, hogy ha ez náluk lenne, biztosan lanovkán lehetett volna feljönni, s innen biztos, hogy le lehetne ugrani bungee jumpinggal, vagy hevederen át lehetne csúszni a fjord másik partjára. Végül maradnak a remegő térdek lefelé, a sokszor térmagasságú lépcsőkön.
Ha fenn volt az ember, onnan minden könnyebb, megfékezhetetlen elégedettség tölti el minden tagját. Amikor büszke rá, hogy fáj. Mert egyébként marhára fáj szinte mindenhol. Szóval, jöhet minden prédikálószék. A következő mellett úgy elmentem, hogy észre se vettem. A város híres templomában, a Domkirkében azt studíroztam, hogy miközben az építmény teste román stílusú, elöl egy hosszú, keskenyebb, szinte másiknak ható templomocskában van az oltár, ez viszont gótikus stílusú. Ezzel jól elvoltam, amikor mondja a feleségem, hogy nézzem már meg, a román rész négy sarkában van négy epitáfium, s kezdi nekem sorolni, hogy melyik melyik családé, s közben mondja, hogy X. Y. püspök és a mit tudom én, hány gyereke. Ez végre kiütött a stílusokból, mert rövid morfondír után fikszáltam, amit amúgy is tudtam, hogy román stílus ide, gót oda, ezek protestánsok, azért az a sok gyerek a püspöki háztartásban.
A pontosság kedvéért a vonatkozó püspököt Christian Tausennek hívták, a 17. század második felében püspökösködött, s feleségével, Mette Matsdatterrel tíz gyermeket adtak a helyi közösségnek. Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy ezt én csak azért tudhatom, mert a családot megörökítette a kor egyik legnagyobb északi mestere, a skót, de norvégosítottan Anders Lauritzen Smithnek hívott fafaragó és festő. A 17. századnak ezt a második felét stavangeri reneszánsznak is hívják, amelyre elsősorban a templomi képzőművészetek virágzása volt a jellemző. Maga Smith egy másik művészettörténeti csoportosításnak is a része, nevezetesen az úgynevezett Bruskbarokknak vagy németül Knorpelbarocknak, amit magyarra talán „porcogó barokknak” lehetne fordítani, s arra utal, hogy a díszítés, az ornamentika stílusa leginkább arra emlékeztet, ahogy a porcok kialakítják a fül formáját. A lényeg, hogy végül az epitáfiumoktól vezettek vissza a magyarázó szövegek az elképesztő részletességgel megfaragott porcogó prédikálószékhez.
Biztosan felszínes is vagyok, de a városban való bóklászás során nem nagyon világosodtam meg, hogy mitől ment olyan jól Stavangernek a 17. században, hogy külön reneszánszt is tudtak finanszírozni. Merthogy kétszáz évvel később a szardíniától, az biztos. Van egy kis múzeum, ahol bemutatják, hogy a dobozos olajos halat hogyan készítették. Nagyon érdekes, hogy 1880-tól máig nagyjából annyit változott a termék, hogy van paradicsomos is. Az egyes munkafázisok persze automatizálódtak, de a termék lényegében ugyanaz.
Hogy milyen kérdések fel nem vetődnek, ha az ember kicsit belegondol. Például hogyan halnak meg a szardíniák? Hát, éhen halnak még a parton, miután kifogták őket. A legszívósabbak pedig már a gyárban, a sózóteknőkben pusztulnak el. Amikor egyenként, kézzel elkezdték felfűzni őket egy vastag drótra úgy, hogy a drót a két szemüregen keresztül megy be és ki, már természetesen nem éltek. Horror egyébként, s nem csak a halnak. Ha belegondolunk annak az asszonynak vagy sokszor gyereknek az életébe, aki egész nap egyenként fűzte fel a halakat a drótra, vagy egy másik munkafázisban kézzel rakta bele a dobozba, azt nem irigyeljük, s nem csak azért, mert milyen szaga lehetett a kezének.
Érdekes módon a tartósított szardínia feltalálásához a hosszú időre kihajózó tengerészek igényei vezettek, s a távolsági kereskedelem lehetőségei csak ebből fakadtak. A termék azonban rendkívül sikeres lett. Vicces volt megfigyelni, hogy a 19. század végi, 20. század eleji marketing még egyáltalán nem a nemzetközi márkák felépítéséről és menedzseléséről szólt. Minden célpiacon ott érthető elnevezésekkel próbálkoztak. Az csak magyarázat volt, hogy norvég szardínia, a név már „Kaiser Wilhelm”, „Union Jack” vagy éppen „White Navy” volt.
A szardínia, vagy ahogy ők hívják, brisling korszaka 1880 körül kezdődött, s igazán nagy változás volt. Az történt ugyanis, hogy lényegében elfogyott a hering, a hal, amely addig adta az életet. Mert a tenger mindig segít. Arra persze még így is kevesen számítottak, hogy egyszer annyira innovatív lesz, hogy majd olajat ad. Nem étkezésit, hanem kőolajat. Meg földgázt. A halipart el is telepítették, s Stavanger az olaj fővárosa lett.
Ha valaki nem tart attól, hogy információtúladagolással kell majd kezelni, annak bátran ajánlható a város olajmúzeuma. Félig a tengerparton, félig a tengeren, mintegy fúrótornyot mímelve építették meg, s gondolom, a helyi iskolásokat öt-hat alkalommal is elviszik, mire képesek befogadni az itt felhalmozott tudást. Maga a sztori lenyűgöző. Egy nemzetre hirtelen ráköszönt a világ egyik legjövedelmezőbb nyersanyagforrása, s képesek a kitermelését és a kereskedelmét úgy kiépíteni, hogy sem a multinacionális, sem a nemzeti mezbe öltözködő hazai cápák ne falhassák fel a gazdagság nagy részét.
A múlt század hatvanas éveiben kezdtek komolyabban a szénhidrogének kutatása felé fordulni, eleinte kevés sikerrel. A Shell a teljes norvég tengeri területre koncessziót kért a kormánytól, ami akár vonzó is lehetett volna, hiszen egyrészt semmilyen adat nem kecsegtetett sikerrel, másrészt ők legalább tudták, mit kell csinálni, s pénzük is volt rá. Az oslói kormány több mint két évtizedig nem válaszolt a kérésre, s közben nagyot fordult a világ. Norvégia kijelölte tengeri területeit, amihez meg kellett egyeznie Nagy-Britanniával és Dániával, kinyilvánította szuverenitását, s számos helyen próbafúrásokat végeztek. Sikertelenség sikertelenséget követett.
1965-ben a teljes területet 78 blokkra osztották fel, s ebből 22-re hirdettek koncessziós pályázatot. De amikor először olajat találtak, 1967-ben, a Balder mezőn, a kitermelést gazdaságilag életképtelennek minősítették. Aztán 1969. december 23-án, karácsonyi ajándékként a Phillips Petroleum jelentette a norvég kormánynak, hogy olajat találtak az Ekofisk mezőn. Az álom elkezdődött.
Európa valaha egyik legszegényebb országából néhány évtized alatt az egyik leggazdagabb lett, méghozzá demokratikus alapokon, olajsejkek és olajmágnások nélkül, oligarchák nélkül, s anélkül, hogy politikusok nekiálltak volna mesterségesen nemzeti burzsoáziát létrehozni, mert anélkül nem élet az élet. Norvégiában persze nagyon drága minden, de főképp az odalátogatóknak. Három olyan ország van a világon, amely se nem szigetország, se nem mikroállam, s 70 ezer dollár felett van az éves egy főre eső GDP, s az egyik Norvégia. Jellemző, hogy még a legszegényebb megyék egy főre eső GDP-je is enyhén meghaladja az EU átlagát. A stratégiai ágazatokban az állami tulajdon a meghatározó, s rendkívül kiterjedt, integrált jóléti rendszert működtetnek.
Mindez, együtt az ország nyitottságával, bizonyára enyhít a hagyományos északi depresszióra való hajlamon, az alkohol iránti vágyon. Ha Peer Gynt álmából nem ismernénk őket, az első szuvenírbolt azonnal a képünkbe tolja a manókat, trollokat, egyéb világot magyarázó és mozgató lényeket, az északi szellem teremtményeit, a különös természet és klíma depressziót és az ellene való védekezést is segítő jelenségeit. Mert természetesen ellensúlyok is épültek be a mindennapi kultúrába, a trollokon kívül ilyen a természetjárás s modern megvalósulásában az északi sportok.
Turistának a norvég társadalom kicsit sem mutatja meg magát. Minden rendben van, jók a szolgáltatások, minden pöccre működik. Kedvesek, csinosak, takarosak. Tudjuk, hogy a flottájuk a német megszállás után Angliába menekült a királlyal együtt, s harcolt a németek ellen. Azt is, hogy a mai Norvégia milyen fontos szerepet játszik konfliktusok megoldásában világszerte. Csak ne láttunk volna Ibsent a színházban. Meg Breiviket a híradóban. / Krajczár Gyula
