Nocsak, ilyen az organikus művészet?
A világ számos műkritikusa hosszú évek óta heves vitát folytat arról, a művészetek mely ágához sorolható, ha egy vasúti bakter amúgy dadaista módon lóbálja a vonatindító zászlót. Volt, aki magát az expresszionizmus gyökereit, a kifejezés ősi voltát látta meg a zászlólóbálásban. A művészettörténészek és műkritikusok manapság Salvador Dali és Andy Warhol reminisztenciáit sejtik bele például egy világító sportdzsekibe.
London szívében, a Trafalgar téren, a Nemzeti Galéria előtt régóta üresen áll egy szobortalapzat. Az illetékesek évek óta képtelenek voltak eldönteni, milyen szobrot állítsanak oda. Végül közmegegyezéssel arra jutottak, hogy felváltva kapnak ott helyet a kortárs művészek alkotásai. A neves szobrászművészt, Anthony Gormley-t is felkérték, hogy állítson ott ki. Ám ő szoborkészítés helyett feltalálta a konszenzusos organikus művészetet, ezzel mintegy pontot téve az áldatlan művészeti vita végére.
Azt találta ki, hogy megnyitja a helyet, az üres szobortalpazatot a britek előtt, akik eleddig csak bámulhatták a foghíjat. A szobrász egyórás váltásokban kínálja fel a lehetőséget bárkinek, hogy élő szoborként álljon fel a talapzatra és azt csináljon ott, amit jónak tart.
A több tízezer jelentkező közül számítógép sorsolta ki azokat, akik elsőként áll(ít)hatnak ki. Közülük a legidősebb, a 83 éves Gwyneth Pedler régi vasúti jelzőzászlókat szeretne lobogtatni. A lelkes környezetvédő David Rosenberg, akinek már csak egy éjszakai időpont jutott, egy órán keresztül egy biciklit fog tekerni, az így termelt árammal pedig a saját tervezésű sportdzsekijét világítja meg. Egy kórházi ápoló édesapja életnagyságú fényképével szeretne emléket állítani korán elvesztett szüleinek. Egy diáklány pedig húsz éves születésnapját tortával és hatalmas partival kívánja a talapzaton megünnepelni – hogy csak néhány ötletet említsünk az organikus szoborfiesztából, amelyet Anthony Gormley dokumentál az örökkévalóságnak.
A britek elsőként egy 35 éves háziasszony, Rachell Wardell élőképén lelkendeztek. A hölgy az angolok egyik legjellemzőbb tulajdonságát, a jótékonykodást gyúrta testbe és húsba: egy óriási táblát tartott a magasba, amely egy gyermekvédő karitatív szervezet támogatására szólított fel.
Ám a projekt ünnepélyes megnyitóját váratlan esemény zavarta meg. Alighogy szólásra emelkedett Anthony Gormley és a londoni polgármester, egy tüntető máris felmászott az üres talapzatra, ezzel mintegy új jelentést adva az évek alatt kikínlódott konszenzusnak: egy dohányzás ellenes plakátot lóbált a meghökkent londoniak előtt. Végül nagy nehezen sikerült rábeszélni, hogy másszon le onnan, és adja át a helyét a kisorsolt háziasszonynak.
A muris, a szó szoros értelmében élő kiállítást a
