Nobel-békedíjat kapott, most az ország első embereként asszisztál egy népirtáshoz

Eddig hozzávetőlegesen háromezer halottja és 370 ezer menekültje van annak az offenzívának, amelyet a mianmari hadsereg egységei indítottak el augusztus 25-én az ország nyugati partján fekvő Rakhaing államban egy, a muszlim rohingya  kisebbséghez tartozó gerillaszervezet támadása után.

Augusztus 25-én hajnalban Rakhaing államban 150 szeparatista gerilla támadott meg 24 rendőrőrsöt és egy támaszpontot. A harcokban 12 rendőr és katona, illetve 59 gerilla vesztette életét. Bár a hadsereg azt állítja, hogy az offenzíva célpontja az Arakan Rohingya Üdvhadsereg (ARSA) néven ismert gerillaszervezet, amelynek eddig 400 emberét likvidálták, a gyanú szerint etnikai tisztogatásra használják az akciót, amelynek a legtöbb áldozata polgári személy.

Az etnikai tisztogatás gyanúját támasztja alá a túlélő vallomása és az offenzíváról készített több videófelvétel is. Egy túlélő az AFP-nek például arról mesélt, hogy egy faluba, Aun Szit Pjinbe már a gerillaszervezet támadása napján, augusztus 25-én bevonult be a hadsereg. Néhány katona a mecset bejárata elé állt, és bár a téren egyre gyűlt a tömeg, a falubéli rohingyák közül senkit nem engedtek be imádkozni az épületbe. Az erőszak akkor szabadult el, amikor machetével a kezében feltűnt néhány másik alak, aki válogatás nélkül támadott rá mindenkire, aki a tömegben állt. Akit nem ők kaszaboltak halálra, azokkal sortűz végzett. Eközben néhány katona házról házra járt. Benzinnel locsoltak le és felgyújtottak mindent. Nem számított, hogy valaki esetleg bent ragad, és élve megég.

A hadsereg egységei azóta is szisztematikusan vadásznak a rohingyákra.  Felégetik a településeiket, a menekülőkre lőnek – rengeteg holttest úszik a folyókban –, a bangladesi határt pedig taposóaknákkal szórták tele, ami miatt az Amnesty International egy lapunkhoz is eljuttatott közleményben adott hangot a tiltakozásának. Szombaton a New York Times közzétett egy videófelvételt, amelyen azt lehet látni, ahogyan néhány mianmari katona sorban egymás mellé fektetett rohingya férfiak felett áll, az egyiküket pedig brutálisan megveri. Az amerikai lapnak a Fortify Rights nevű emberi jogi szervezet igazgatója, Matthew Smith elmondta, hogy a bangladesi határon beszélt túlélővel, aki két unokaöccsét veszítette el menekülés közben. Az egyikük 6, a másik 9 éves volt. Mindkettőnek levágták a fejét.

Eddig 310 ezer rohingya férfi, nő és gyerek menekült Bangladesbe az erőszak elől. Átkelés közben sokan fulladnak a két ország közötti folyóba, a Nafba. A határ túloldalán zsúfolásig teltek a menekülttáborok. Rakhaingba az emberi jogi és a segélyszervezetek nem mehetnek be. 2014 óta ki vannak tiltva. Az ENSZ szerint Mianmarban „kézikönyvszerű etnikai tisztogatás” zajlik.

Fotó: AP / Gemunu Amarasinghe

Mianmarban 1,3 millió  muszlim rohingya él az etnikai és vallási diszkrimináció árnyékában. Eredetileg Indiából származnak, ellentétben az 53 millió lakosú ország buddhista többségével, amelynek a jelentős része a Délkelet-Ázsiából bevándorolt bamar etnikumhoz tartozik. Jogfosztottságukra jellemző, hogy illegális bangladesi bevándorlónak tartják őket a saját országukban: nem lehet mianmari állampolgárságuk, korlátozzák a hozzáférésüket az állami szolgáltatásokhoz az egészségügyi ellátáshoz és az oktatáshoz, és bár a lélekszámuk indokolná, nem szerepelnek az ország 135 hivatalosan elismert etnikuma között.

Emiatt az ENSZ a rohingyákat a világ legtöbbet üldözött kisebbségeként tartja nyilván, ami nagyrészt annak a juntának az bűne, amely 1962-től 2011-ig tartotta a markában Miamnart, és amely a jogfosztáson túl 1978-ban, 1991-1992-ben, 2012-ben, és 2016-2017-ben is erőszakkal lépett fel ellenük a szeparatizmus elleni harc nevében. De az alaphangot ehhez a fellépéshez az az évszázadokra visszanyúló ellenszenv adja meg, amelyet a buddhista többség érez a muszlim kisebbséggel szemben.  Mianmarban a buddhizmus máshogyan néz ki, mint a nyugati sztereotípiákban, az ország buddhista szélsőségeseit legalábbis enyhén szólva nem érdekli, hogy a vallásuk deklaráltan tiltja az erőszakot.

Rakhaingban vallási villongás hétköznapi jelenségnek számít a rohingyák és a helyi buddhista arakán etnikum képviselői között, a megtestesült ellenszenv viszont Mianmar második legnagyobb városában, Mandalayben él, és Asin Viratunak hívják. Ő az a szerzetes, akit uszítás vádjával 2001-ben 25 évre ítélték, hogy végül 11 évvel később, a büntetése felét sem leülve 2012-ben kiszabaduljon, és azóta is nyilvánosan gyűlöletet hirdessen a buddhista szélsőséges mozgalom, a 969 vezetőjeként. 2014-ben Mandalayben az ő egyik Facebook-posztja miatt törtek ki zavargások. Akkor több száz buddhista szélsőséges támadott rá a muszlim negyedre, azután, hogy Viratu a bejegyzésben azt írta, hogy a negyed egyik teázójának a tulajdonosa megerőszakolt egy buddhista nőt. Az erőszak fűtőtűzként terjedt, a buddhisták szerte a negyedben üzleteket és autókat gyújtottak fel. A muszlimokkal vívott összetűzésekben két ember vesztette életét.

Viratu azt állítja, hogy Mianmar muszlim kisebbsége dzsihádra készül a buddhista a többség ellen, a rohingyák pedig most maguk gyújtják fel a házaikat, hogy az ENSZ-szel fizettessék ki az újjáépítéshez a segélyt. Briliáns logika, a magyar szélsőjobb is használja a gyereket vállaló romákkal kapcsolatban, csak azt hagyja figyelmen kívül, hogy közben a rohingyák tízezrével menekülnek a bangladesi határ felé. És ezek azok a kiszólások, amelyek miatt a TIME magazin Viratut 2013-ban a „buddhista terror arca” felkiáltással mutatta be, 2017-ben egy, a Cannes-i Filmfesztiválon is bemutatott, kissé vérfagyasztó dokumentumfilm készült róla, és amelyek miatt többnyire a buddhizmus Oszama bin Ladenjeként aposztrofálják. (Erről az összehasonlításról egyszer őt magát is megkérdezték . Azt mondta, inkább James Bond az, aki  közel áll hozzá. A hírhedt képzeletbeli brit kém – érvelt – ugyanis nacionalista. És hogy miért? Mert bár nem élvezi, hajlandó lefeküdni nőkkel, hogy információkat szerezzen tőlük.)

De a közéleti személyiség, akinek a szerepe a leginkább visszatetsző az egészben, az nem Viratu, hanem a Nobel-békedíjas miniszterelnök és külügyminiszter Aun Szan Szu Kji, aki egyszerűen  azt állítja, hogy a hadsereg villámgyorsan etnikai tisztogatássá és népirtássá fajuló offenzívája, amelyben polgári személyeken állnak bosszút a szeparatisták akciói miatt nem az, aminek látszik. Szu Kjit akkor érte el a világhírnév, amikor a Mianmart 1962 óta vaskézzel irányító Ne Win tábornok távozott a hatalomból, Mianmarban pedig országszerte tüntetések kezdődtek a demokratikus átalakulásért. A junta 1990-ben kísérletezni kezdett a demokráciával. Mianmarban szabad választásokat írtak ki. A megméretésen Szu Kji pártja, a Nemzeti Liga a Demokráciáért (NLD) győzött, a junta viszont meggondolta magát, és nem adta át a hatalmat a leendő miniszterelnöknek.  Szu Kji 1989-től 2010-ig összesen 15 éven töltött házi őrizetben. 1990-ben Szaharov-díjat, 1991-ben Nobel-békedíjat kapott. Az utóbbival járó 1,3 millió dollárból kórházat alapított Rangoonban.

Az NDL aztán játszi könnyedséggel megnyerte a 2012-es időközi választásokat és a 2015-ös választásokat is, Szu Kji pedig tavaly Mianmar de facto első embere lett Htin Kjav elnök előtt, de jellemző, hogy sem a hatalomra kerülése előtt, sem utána nem ítélte el soha a rohingyák elleni erőszakot. Ez a vonakodás inkább személyes meggyőződésből, semmint a hadsereg befolyásától való félelemből fakad. Amikor 2012-ben interjút adott a BBC megkérdezte a rohingyákat akkor érő atrocitásokról, még azt is kikérte magának, hogy egy muszlimnak – a BBC pakisztáni származású riporterének, Mishal Husseinnek – kellett interjút adnia. Most azt hangoztatja, hogy a világ „a megtévesztés jéghegyét” látja az igazság helyett, Recep Tayyip Erdogan török elnököt pedig egy közelmúltbeli telefonbeszélgetésben arról biztosította, hogy Mianmarban mindenkit egyenlő jogok illetnek meg, és ezeket az állam megvédi. Mintha csak arra kérné a világot – jegyzi meg fanyarul a New York Times –, hogy ne a saját szemének higgyen, hanem annak, amit ő mond.

A népirtás tagadása miatt Szu Kjit több Nobel-békedíjas közéleti személyiség is elítélte a tálib merényletet túlélő pakisztáni Malala Juszufzajtól Desmond Tutuig. „Ha a hallgatás volt az az ár, amelyet a politikai felemelkedésért kellett fizetnie, túl nagy árat fizetett érte” – írta lesújtó hangú levelében az apartheid elleni küzdelméről ismert dél-afrikai érsek, anglikán egyházi vezető.

Az 1970-es évek vége óta Mianmarból több mint egymillió rohingya menekült el. Jelenleg Bangladesben összesen 625 ezren, Pakisztánban 350 ezren, Szaúd-Arábiában 200 ezren, Malajziában 150 ezren élnek. Az ENSZ különleges Mianmar-ügyi jelentéstevője, Yanghee Lee azt gyanítja, az ország így vagy úgy, de minden rohingyát távozásra akar kényszeríteni – vagy megölni.