Nem találják a rést

Szerencsére Alfred Weidinger – az Albertina akkori igazgatóhelyettese (ma az Esterházy Privatstiftung kulturális igazgatója)– a legrosszabb lehetőségből indult ki, és néhány kisebb óvintézkedést „becsempészett”. Így nemcsak tűz-, hanem vízjelzőt is beépítettek, saját vízpumpával látták el a depót, és a polcok, tárlók fölé bádog fedelet húztak fel. Végül is a legveszélyeztetettebb szektorban ezek fogták fel a vízözönt, ameddig a tűzoltóság az épületet hatalmas ponyvával be nem vonta. Szóval mégsem csak a Jóisten járt el a kincsek megmentése érdekében.

Mi történt valójában?

A drámai délelőtt eseményeit Klaus Albrecht Schröder külön sajtóértekezleten elevenítette fel. Június 23-án reggel háromnegyed kilenckor pár csepp víz áramszünetet okozott, ami a teljesen automatizált depóban leállította a két robotot. Megindult a víz: 10 órától kezdték menteni a kincseket a legveszélyeztetettebb területről (itt mellesleg 125 ezer remekművet tárolnak). Egy óra előtt tíz perccel a tűzoltóság hatalmas ponyvával fedte be a régi bástyába illeszkedő raktár tetejét: ekkor megállt a víz beömlése. Utóbbi körülmény miatt feltételezik, hogy valahol rés lehetett a tetőn – amit azonban egyelőre nem találnak.

Az építésnél a lapos tetőkre vonatkozó előírások szerint jártak el, ahogyan a mélygarázsoknál is teszik. Nincs külön szabály a raktárhelyiségekre, még ha azok milliárdos kincseket is rejtenek. Weidinger, aki annak idején a kivitelezőkkel és a tervezőkkel a kapcsolatot tartotta, ma állítja: őt ezerszer biztosították, hogy a tető vízálló. Szerencsére voltak kételyei, ezeknek köszönhető, hogy nem lett még nagyobb baj.

Ha kíváncsi az Albertina történetére, olvassa tovább a