Nem találják a rést
Lehet, hogy bírósági ügy lesz az Albertina raktárának beázásából? Csak a Jóisten mentette meg a felbecsülhetetlen értékű kincseket – mondja Klaus Albrecht Schröder, a múzeum igazgatója. Annak idején, a rekonstrukció múzeumi felelőse hiába kérte a bombabiztos tetőszerkezetet, a terület tulajdonosa, a Burgkapitányság lesöpörte az ötletet. Közben mintha átok ülne a múzeumon:újabb 600 liter víz tört be az alagsorba, alig 70 centire a biztonságba helyezett képektől. Most már bizonyos: mind a 950 ezer raktározott műkincs más helyre kerül.
Szerencsére Alfred Weidinger – az Albertina akkori igazgatóhelyettese (ma az Esterházy Privatstiftung kulturális igazgatója)– a legrosszabb lehetőségből indult ki, és néhány kisebb óvintézkedést „becsempészett”. Így nemcsak tűz-, hanem vízjelzőt is beépítettek, saját vízpumpával látták el a depót, és a polcok, tárlók fölé bádog fedelet húztak fel. Végül is a legveszélyeztetettebb szektorban ezek fogták fel a vízözönt, ameddig a tűzoltóság az épületet hatalmas ponyvával be nem vonta. Szóval mégsem csak a Jóisten járt el a kincsek megmentése érdekében.
Mi történt valójában?
A drámai délelőtt eseményeit Klaus Albrecht Schröder külön sajtóértekezleten elevenítette fel. Június 23-án reggel háromnegyed kilenckor pár csepp víz áramszünetet okozott, ami a teljesen automatizált depóban leállította a két robotot. Megindult a víz: 10 órától kezdték menteni a kincseket a legveszélyeztetettebb területről (itt mellesleg 125 ezer remekművet tárolnak). Egy óra előtt tíz perccel a tűzoltóság hatalmas ponyvával fedte be a régi bástyába illeszkedő raktár tetejét: ekkor megállt a víz beömlése. Utóbbi körülmény miatt feltételezik, hogy valahol rés lehetett a tetőn – amit azonban egyelőre nem találnak.
Az építésnél a lapos tetőkre vonatkozó előírások szerint jártak el, ahogyan a mélygarázsoknál is teszik. Nincs külön szabály a raktárhelyiségekre, még ha azok milliárdos kincseket is rejtenek. Weidinger, aki annak idején a kivitelezőkkel és a tervezőkkel a kapcsolatot tartotta, ma állítja: őt ezerszer biztosították, hogy a tető vízálló. Szerencsére voltak kételyei, ezeknek köszönhető, hogy nem lett még nagyobb baj.
Közben az építkezés egykori történetét ismerők próbálják megfejteni a rejtélyt, hogyan történhetett ilyesmi. Az Albertinát jó tíz éven át újították fel, de ennyi idő sem volt elég a raktár kiépítéséhez. Ehhez csak az átadás után, 2003-ban láttak hozzá. A bástya alatti részt szemelték ki a betonból készült építmény számára.
A Palota története
Ez az Augustiner bástya, amelyet az épületbe jutáshoz meg kellene mászni (ha nem lenne lift és mozgólépcső), a török időkben épült védfal egyik utolsó meglévő része. A magas támfal azért maradt meg, mert amikor Ferenc József a bástya utolsó maradványainak eltüntetését elrendelte - s annak helyén kiépíttette a Ringet - itt már épület állt. A 17. század végén az udvari építészeti hivatalt rendezték itt be, s ezt építtette át 1745 táján Sylva-Tarouca gróf lakó-palotának.
A második - nem utolsó - újjászületése Mária Teréziának köszönhető. Ő adományozta a palotát nászajándékként kedvenc, vele azonos napon született leányának, Mária Krisztinának és újdonsült férjének, Albert von Sachsen-Teschen hercegnek. A házaspár továbbra is a császárnő kegyeltje volt, a herceg számos fontos állást töltött be, így például Magyarországon, majd Németalföldön lett helytartó. A képzőművészetek iránt érdeklődő, felesége rajzszenvedélye miatt pedig elsősorban a grafikákhoz vonzódó férfiú számára Brüsszel közelsége Párizshoz és Londonhoz sok alkalmat teremtett a művész-kapcsolatokra, s 1765 táján elkezdett gyűjteni.
Visszatérve akkor már tekintélyes anyagával Bécsbe, 1801-ben Louis de Montoyer belga építészt kérte fel, hogy alakítsa át és bővítse a palotát. A Brüsszel közeli paloták tervezésében nagy gyakorlattal rendelkező építész ekkor teremtette meg a gyűjtemény elhelyezésére alkalmas szárnyat.
A berendezés jelentős része is Brüsszelből való: ezekből találtak a felújításkor szép számmal a raktárakban, és sikerült eredeti darabokat külföldről is beszerezni, vagy legalábbis a mintapéldányok után viszonylag pontosan legyárttatni.
A raktárhelyiségek és az ugyancsak itt elhelyezett kutatótermek 2005-ben készültek el. A korszerű berendezés beszállításához azonban a betontetőt ismét meg kellett bontani: talán a másodszori rögzítés nem volt elég szakszerű, s ott keletkezhetett a rés, amelyet a vízözön megtalált.
Jogi következmények várhatók?
Ez a „majdnem tragédia” nagy hullámokat ver az osztrák közvéleményben. A műkincsek mentése igen lassan halad, még mindig csak az itt tárolt tárgyak 30 százaléka van biztonságos helyen: fenn a palota egyik nagy csarnokában, ahol szerencsére most éppen nincs kiállítás. A múzeum főrestaurátora szerint eddig egyetlen esetben sem észleltek károsodást. Kérdés azonban, hogyan lehet a jövőben az ilyen eseteket megelőzni.
Ha végképp nem találják a rést, amelyen a víz utat tört, akkor újra szigetelik az egész tetőt – mondja az igazgató. Ez négy-hat hónapos munka, és tetemes költség. Ki a felelős? – kérdezik sokan, egyebek között az ellenzéki BZÖ kultúrpolitikusa, és parlamenti vizsgálóbizottság felállítását követeli. Kivételesen a kulturális miniszter is csatlakozik hozzá. További kérdések is vannak: vajon a többi múzeum raktára kellőképpen védett-e a vízbetöréssel szemben.
