Nem az olimpia a csoda, hanem maga Kína

Szó se róla, a kínaiakat a sportban is az motiválja, mint minden másban: befogni és aztán megelőzni az élen haladókat. Akik valamennyire is ismerik Kína történelmét és a kínai mentalitást, tudják, hogy ennek az elszántságnak kevés köze van a politikához. A mai nemzedék úgy érzi, hogy történelmi hivatást teljesít, mintegy visszaemeli az országot oda, ahol néhány évszázaddal ezelőtt volt: az emberi haladás élvonalába. „Jog szerint” tudniillik ott a helye.

Mindezt azért szükséges hangsúlyozni, mert látom, hogy néhány pályatársam a kínai sportsikerekben egyfajta „NDK-s szindrómát” vél felfedezni, pedig semmi hasonlóról nincs szó. Lehet ugyan, hogy Kína is „tenyészt” sportolókat, mint a hajdani NDK tette – van erős központi hatalom, van pénz, és van tervezés –, de a keletnémet sportsikerek kizárólag arra voltak hivatottak, hogy aránytalanul kedvező képet fessenek egy olyan (kommunista) országról, amelyik egyéb teljesítményeivel sokkal kevésbé tűnt ki a nemzetközi mezőnyből. A kép tehát hamis volt, a briliáns sporteredmények afféle Potemkin-faluként takarták el az NDK-s valóságot.

Kínai manhattan

Kína ma olyan méretű gazdasági hatalom a globalizált világban, hogy ilyen trükkökre egyáltalán nincs szüksége. Sportja egyszerű leképezése annak, amit az ország – főként a feldolgozóiparban – elért. Az NDK azt akarta, hogy a sportja miatt csodálják; Kína tudja, hogy a feléje áradó csodálat nem tornászok, sportlövők, súlyemelők és asztaliteniszezők teljesítményén, hanem ennél sokkal „keményebb” dolgokon nyugszik. Kína gazdasági csodája nem látszat, hanem valóság; az NDK annak idején csak ügyesen kozmetikázott statisztikáival tudta magát „a világ tizedik ipari hatalmaként” eladni.

Tovább nem is időznék e párhuzamoknál. Csupán megint egyszer rögzíteném afölötti megrökönyödésemet, hogy a tökéletes pekingi létesítményeket, a tökéletes, minden részletében minőséget sugárzó rendezést Kína irigyei (közöttük szép számmal elfogult és tudatlan tengerentúliak) kirakatprodukciónak tekintik. Kirakat – nos, az például az 1980-as nyári olimpia Moszkvája volt, ahol a játékok idején hirtelen megteltek az üzletek az addigi hiánycikkekkel, bőségesen lehetett vásárolni szinte mindent, ami addig nem volt kapható, vagy amiért órákig kellett sorban állni. Kínának 2008-ban nem kellett kirakatot építenie vagy berendeznie, még kevésbé az üzleteit „felstokkolnia”, mert mindenre van pénze, és már eddig is mindent megépített – lélegzetelállító ütemben –, amire szüksége volt. Iroda- és lakóépületeket, autópályákat, ipari parkokat, gyorsvasutakat, óriási bevásárlóközpontokat, kár sorolni.

Amikor én, épp húszévi szünet után, 1998-ban újból rápillanthattam Pekingre és Sanghajra, egyszerűen nem hittem a szememnek. A sanghaji folyóparton például, ahol a hetvenes évek vége felé málló, rozsdás raktárépületek álltak, egy új Manhattan nőtt ki a földből. És mi minden épült máig! A pekingi olimpia létesítményei nagyon szépek, de nem unikálisak. Építészeti csodák előttük is születtek szép számban, így azt kell mondanom, a kínaiak magától értetődő természetességgel produkálták azt, ami elvárható volt tőlük, és amit elvártak maguktól. Semmi kirakat, semmi Potemkin-falu.

Nem az olimpia a csoda, hanem maga az ország. A tempó. Én a hetvenes évek közepén éltem közel négy évig arrafelé, és tudom, mit hagytam ott. Pár száz millió, egyenzubbonyba öltözött, egyenlősdibe kényszerített, járműként szinte csak a kerékpárt ismerő, reménytelenül szegénynek és elmaradottnak tűnő embert. És egy, az ott élő külföldiek körében népszerű mondást: „Ezeknek minimum száz évre lesz szükségük, hogy megközelítsék a Nyugatot. Ha nem százötvenre.”

Két évtized elegendő volt.

Annak idején Kínában sok mindent nem láttam (szinte semmit nem láttam) a ma látható dolgokból; versenysportot pedig a legkevésbé. A sport, ha lehet, még kegyetlenebbül megszenvedte a Mao Ce-tung és köre által gyakorolt „kultúrforradalmi” őrjöngést, mint az élet sok más szférája. A hatvanas évek közepétől a hetvenes évek elejéig gyakorlatilag tilos volt a versengés. Az őrült „kultúrforradalmárok” kitalálták, hogy a sportnak a barátságot, nem pedig a másik legyőzését kell szolgálnia. Tilos volt első, második, harmadik helyezetteket hirdetni, valami egészen extrém és kicsavart logikával kiiktatták a versenybírókat, mint olyanokat, akik „fölöttük állnak” a többieknek; nem rendeztek helyi és országos versenyeket, a kínai sportolók nem utazhattak külföldre, és nem vehettek részt kupákon, bajnokságokon. A sportiskolákat, edzőtáborokat bezárták, egyesületek nem működhettek. Egészen elképesztő módon a népi Kína addig élt legsikeresebb sportolója, Csang Ce-tung asztalitenisz-világbajnok lett, egyfajta sportminiszteri státusban (és Mao hitvesének, a rettegett Csiang Csingnek a kegyeltjeként) ennek az egész ferde világnak a fő exponense. E klikk szemében a normális versenysport „a Nyugat majmolásának” számított, s ebben a minőségében egy kommunista forradalmár számára elfogadhatatlannak.

Mao halálával és klikkjének (a Csiang Csing-féle „négyek bandájának”) rákövetkező bukásával, majd – és elsősorban – Teng Hsziao-ping hatalomra kerülésével azonban a sportban is megszűnt az őrület, de pár évnek azért el kellett telnie ahhoz, hogy a dolgok végképp normalizálódjanak. (A tárgyilagosság kedvéért el kell mondani: evégett arra is szükség volt, hogy a Kínai Népköztársaságot a Nyugat végre elismerje, a KNK-t befogadja a nemzetközi olimpiai mozgalom.) Tulajdonképpen az 1980-as moszkvai olimpia lett volna az első alkalom, hogy Kína kilépjen a nemzetközi sportéletbe, és megméresse magát, ám a szovjet–kínai viszony szinte egy cseppet sem javult Mao halála után, Kína inkább az Egyesült Államok felé orientálódott, s amikor napirendre került a moszkvai olimpia Carter kezdeményezte bojkottja, a kínaiak csatlakoztak ahhoz. Ők is megsértődtek az afganisztáni szovjet intervenció miatt, amelyet propagandájukban a szovjet imperializmus legfrissebb illusztrációjaként reklámoztak.

Éremzuhatag

A kínai sportolók sajátos módon a Szovjetunió és a szocialista országok zöme által bojkottált Los Angeles-i olimpián jelentek meg először, amiben lehetett egy nagy adag politikai számítás is. Ők tudniillik – Romániával együtt – benyomultak abba a „résbe”, amelyet egy csomó sportágban a szovjetek, NDK-sok és a többiek távolmaradása teremtett, s aztán arattak. A Kínai Népköztársaság sportolói – a „semmiből jőve” – Los Angelesben mindjárt első nekifutásra tizenöt aranyérmet szereztek, háromszor annyit, mint négy év múltán Szöulban, ahol megint erős volt a konkurencia. De 1992-ben Barcelonában már tizenhatnál álltak, s onnantól kezdve szinte egyenesen vitt felfelé az út. Pontosan úgy, mint az élet csaknem minden más területén. A kínai sportcsodának a kínai gazdasági csoda ágyazott meg. Előbbi nem jöhetett volna létre az utóbbi nélkül. És nyugtázzuk megint: mindkettő valóságos, nem kirakat, nem látszat.