Nehéz lenne most egy helyi Bayer Zsoltnak elmagyaráznia, hogy a francia identitás éppen az utolsókat rúgja
Közvetlenül a világbajnokság előtt jelent meg a nem túl elegánsan öregedő, a ’68-asok vezérlő csillagának és szimbólumának számító Daniel Cohn-Bendit könyve, amelyben, mondjuk úgy, a futball ügyeit fejtegeti. Szerinte a kis francia muszlim gyerekek már nem a francia mezt hordják, amikor meccsre mennek vagy a grundon fociznak, hanem Algéria, Marokkó, Tunézia színeit vagy éppen a PSG mezét, hiszen számukra a PSG Katart jelenti. Kérem, higgyenek nekem, ennek pontosan az ellenkezője igaz. Végül is éppen ez a nagy változás még az 1998-as csapathoz képest is, hogy ezeknek a fiataloknak a gondolkodásában, akik a francia nemzeti csapatot alkotják, alighanem a „származási” hovatartozás már jóval kisebb szerepet játszik, mint akár a szüleik számára is játszott. A „kevert társadalom” valósága természetes számukra már a bölcsőde első napjától, és alighanem pont ez az, ami szemmel láthatóan nem nagyon fér bele a kelet-európai fejekbe. Hogyan lehetséges, hogy nem minden francia fehér? Franciaországban ez a kérdés szinte érthetetlen, hiszen egy Franciaországban született, nevelkedett, felnőtt, gyakran csak franciául beszélő fiatal mi más lenne, mint francia? Bevándorlók? Nem vándoroltak ezek a srácok sehonnan sehova.
Franciaországban a mostani csapat már nem is az „integráció” szimbólumának számít, hanem
inkább arra helyezik a hangsúlyt, hogy ezeknek a fiataloknak a nagy része a megdöbbentő helyzetben levő külvárosokból jött. És persze így a kép korántsem olyan pozitív.
Kylian Mbappé Bondyból vagy Paul Pogba Roissy-en-Brie-ből a városrészek kivételei közé tartoznak. Bondyban például 40 százalék a 25 év alattiak körében a munkanélküliség, azaz a kis Kylian, ha nem focizna, alighanem segélyből élne. Sőt, alighanem egyedül a futball működik a külvárosokban, igaz, az minden szempontból igen jól. Egy szociológus összeszámolta, hogy az utóbbi világbajnokságokon mintegy hatvan olyan játékos szerepelt, aki Ile-de-France-ban, a Párizst övező területen nevelődött, ezzel magasan ez a régió adta a legtöbb világbajnokságon szereplő játékost – a világon. Ha a futball ilyen jól működik, az elsősorban azért van, mert tulajdonképpen ez az egyetlen dolog, amely összeköti Párizst és a külvárosokat. A magyarázat is igen praktikus, hiszen el lehet képzelni, hogy a négyzetméterenként 8-10 ezer eurós ingatlanárak mellett nem sok futballpálya van Párizsban.
Djibril Sidiba világbajnoki trófeával. Azt nézik, ki merre tartMár jó ideje éltünk itt, és nem nagyon tudtunk semmit a pár kilométerre fekvő külvárosokról. A nagyobbakról, Saint-Denis-ről, Montreuilről, Créteilről, Argenteuilről hallottunk, mondjuk, tudtuk, hogy merre vannak, s hogy mindegyik akkora, mint Szeged vagy Debrecen. De aztán elkezdtem futballozni, és minden megváltozott, mint alighanem a legtöbb párizsi amatőr labdarúgó számára. Jött Bobigny és Gennevilliers, Saint-Ouen és Choisy, ismerjük őket, mint a tenyerünket.
Ráadásul ebben a tekintetben nem kisebb elődöm van, mint az Aranycsapat legendás szövetségi kapitánya, Sebes Gusztáv. Sebes 1924-ben hagyta el Magyarországot, önéletrajza szerint azért, mert egy sztrájkban való részvétele miatt nem kapott munkát. Műszerészként dolgozott Párizsban, egy munkáskülvárosban, Puteaux-ban lakott. Persze futballozni is szeretett volna, s az ő politikai beállítódásával hol máshol játszhatott volna, mint a kommunista párt munkássportszövetségének bajnokságában. Nem állom meg, hogy ne meséljem el, hogy magam is e szövetség mai utóda bajnokságának vagyok lelkes, igazolt labdarúgója. 1925–26-ban a bajnokságnak volt egy magyar emigránsokból álló csapata, a Sauvages Nomades (Vad Nomádok). Sebes szerint a nevet onnan vették, hogy egyszer borozgattak a külvárosban a Szajna-partján, és egy rendőrjárőr köpött ki feléjük, odavetve, hogy „vad nomádok”. Sebes egyébként igencsak kilógott a mezőnyből, játszott a szövetség válogatottjában is. 1926-ban ki akarta utasítani a francia állam, azonban a híres-neves billancourt-i Renault-gyár elintézte neki a tartózkodási engedélyt, ő pedig cserébe játszott a gyár csapatában. Végül a ma is létező, legendás Red Star FC akarta leigazolni, játszott is egy edzőmeccset a csapatban, de mivel közben lehetősége támadt hazamenni, otthon folytatta a karrierjét az MTK-ban.
Ha azonban a mai párizsi külvárosokban maradunk, azt látjuk, hogy ezeken a helyeken szinte csak a futballpálya van kitűnő állapotban. Ha a pályát körbevevő szomorú panelrengetegen nézünk szét, gyorsan világossá válik, hogy nincs itt minden rendben. Őszintén szólva úgy tűnk, hogy az állam egyetlen dologra költ itt sokat, mégpedig a műfüves futballpályára.
Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy alighanem a futball az a terület, ahol a rasszizmusnak vagy akár csak az „identitáskérdések” agresszív felvetésének még az árnya sem jelentkezik soha.
És persze a francia válogatott alighanem jobban reprezentálja az ország sokszínűségét, mint mondjuk a médiaelit vagy éppen a politikai osztály. Ez a mostani futballistageneráció nem visszafelé néz már, hogy ki honnan jött, hanem inkább csak azt nézik, ki merre tart. Nincs itt már szó az egyébként is mítosznak bizonyuló fekete-fehér-arab 1998-as legendáról, a mai helyzet jóval egyszerűbb. Franciaország egyszerűen ilyen, ha nem örül is neki mindenki. Már nem az integráció a kérdés, mint talán 1998-ban volt, hanem annak mindennapi megélése. Mit sem számít már a mindennapokban, hogy ki honnan származik, mindenki csak francia.
Ha van valamiféle üzenete a mostani diadalnak, az nem más, mint a köztársaság legalapvetőbb összetevője, a fraternité, a testvériség.
Persze itt most a futballról van szó, a világ legfontosabb semmiségéről, ahogy erre mondani szokás, de talán szimbolikusan nagyon is lényeges. A világbajnoki címet a Champs-Elysées-n, vagyis a „Deschamps-Elysées-n”, ahogy tréfásan nevezték a szövetségi kapitány után, trikolórok tengerében ünneplő százezreknek nehezen tudná most egy helyi Bayer Zsolt elmagyarázni, hogy a francia identitás éppen az utolsókat rúgja.
Alighanem a mostani csapat esetében arról van szó, hogy pár külvárosi, a futball révén gazdaggá és híressé váló srác elhatározta, hogy egy hónapra félreteszi a nárcizmusát, nem foglalkozik az olajdollárokkal, nem bohóckodik a közösségi médiában, hanem közösen, együtt, büszke franciaként megpróbálja boldoggá tenni legalább egy rövid időre Franciaországot. És ezzel, persze szintén csak pillanatokra, de elhallgattatja a „francia öngyilkosságról”, a „fordított gyarmatosításról”, a „népességcseréről”, az „identitásválságról” értekező pirománokat, melyekből azért Franciaországban is van szép számmal.
Ha csak ennyi sikerült, az sem kis dolog. Köszönet, Kékek!
