Négy unió, csúcsözön – Kis német–francia lépésekből nagy vízió
A francia és a német választások után ritka kedvező alkalom nyílik a múlhatatlanul szükséges intézményi reformok folytatására. A válság során kényszerből megkezdett átalakulás nem zárult le, s hiába kapott lábra az eurózóna és az unió gazdasága, elégedettségre semmi ok, hiszen a térség elvesztett egy évtizedet. Európai elemzők fogalmaztak meg ilyen véleményeket az utóbbi napokban, Emmanuel Macron sorbonne-i beszéde óta. Egyes brüsszeli hivatalnokok pedig arra számítanak, hogy a francia javaslatözön után jön a csúcsözön, azaz állandósulnak a rendkívüli legfelső szintű találkozók. Sőt Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke már a decemberi csúcson napirendre tűzi a felvetéseket, s jövő júniusra konkrét megállapodásokat is szeretne kicsikarni. A francia elnök és a választásokon a vártnál rosszabb eredményt elérő Angela Merkel német kancellár arra is készül, hogy 2018 elején – 55 évvel az után, hogy Charles de Gaulle és Konrad Adenauer aláírta az Elysée-szerződést – megerősítik a kétoldalú kapcsolatokat és az európai elkötelezettségüket.
Ennek ellenére az európai térben soha nincs olyan nyugodt helyzet, amely támogatná az átfogó és átgondolt reformokat. A napokban Ausztria járul az urnák elé, a jövő év elején Itália, s egyelőre nehezen jósolhatók meg a katalán népszavazás következményei vagy a Brüsszel által a magyar és lengyel jogállami normasértések miatt indított, indítandó eljárások végkifejlete. Mindazonáltal – ahogy Martin Wolf fogalmaz a Financial Timesban – az Európai Központi Bank és néhány válság sújtotta ország – Írország, Portugália, Spanyolország, Ciprus – áldozatos és euróvédő erőfeszítései nyomán is megindult gazdasági növekedés teret ad a reformoknak. Azon egyszerű ok miatt, hogy az egy főre jutó bruttó hazai termék (GDP) csak idén haladja meg a 2007-es szintet. Németország azonban tíz év alatt húsz százalékot vert rá Olaszországra, vagyis miközben egyes országok felzárkóztak, mások lemaradtak, ami számos új feszültség forrása lehet a valutaövezetben.
Legalább tíz új intézményre – közös haderőre, ügyészségre, akadémiákra és ügynökségekre – tett javaslatot Emmanuel Macron, aki az országában szent tehénként tisztelt közös agrárpolitika átalakítását is felajánlotta, hogy a németek elébe menjen. Az egyelőre inkább sikeresnek nevezhető hazai reformjai esélyt kínálnak számára, hogy visszaszerezze az EU-ban betöltött és François Hollande elnöksége alatt elvesztett, a németekkel egyenrangú vezető szerepét, s például a közös haderő, az egyeztetett bevándorlási, klíma- és digitális politika révén megerősítse az EU globális helyét is.
Javaslataiban az az érdekes, hogy az asztalon heverő elképzelések közül melyeket tette magáévá s melyekbe nem ment bele részletesen, nehogy a németeket visszakozásra késztesse, mondjuk az euró szabályai módosításának erőszakolásával. Elsősorban intézményi megújulást hirdetett meg, igazán nem megrajzolt részletekkel, hogy alkudozásnak is maradjon tere, s bőséges étlapot kínált, hogy minden kormány megtalálja az érdekeinek tetszőt. Alapjában azt gondolta tovább, amit az európai intézmények négy vezetője 2012-ben vázolt fel először, azzal a céllal, hogy növelje a döntéshozatal demokratikus legitimációját, átláthatóságát, s hogy a térséget felkészítse a következő válság kivédésére.
Négy uniót vizionáltak: a részben azóta megvalósult – és a német kormányból most távozó Wolfgang Schäuble pénzügyminiszter által központi hatóságként ünnepelt – bankuniót, amely nemzetek feletti szintre emelte a pénzintézetek felügyeletét és szanálási rendszerét, de még nem valósította meg a közös betétbiztosítást. Aztán a fiskális uniót, amely az eurózóna nemzeti és nemzetek feletti költségvetésének ellenőrzését, összehangolását valósítaná meg. A gazdasági unió az egységes belső piac működését olajozná a verseny feltételeinek szabályozása révén, ám – mint Nicolas Véron, a brüsszeli Bruegel agytröszt szakérője írja friss tanulmányában – két új jelenséggel kell megbirkóznia. Hogyan kezelje az EU az elsősorban amerikai digitális óriások tevékenységét s miként győződjön meg a kínai, orosz és arab befektetők szándékai felől? S negyedszer a politikai unió, amely a bankunió révén már a válságban is a föderalizmus felé terelte szinte észrevétlenül a tagországokat, további adalékokat vár.
A németek bizonyosan örömmel fogadják Macron közeledését a közös haderő vagy a migrációs politika ügyében, s szívesen vennék a megreformált és stabil francia gazdaság visszatértét a vezetés csúcsára, ahol sem Angela Merkel, sem más német politikus nem tartózkodna örömmel egyedül, bár a helyzetből fakadó előnyt igyekeztek kihasználni. Ha kereszténydemokrata–szabaddemokrata–zöld-koalíció alakulna Berlinben, annak politikája aligha tér majd el érdemben kereszténydemokrata–szociáldemokrata elődjéétől, legalábbis ami az európai ügyeket s főként az eurózónát érinti. Szó sem lehet a krízisben megszorításokat kikényszerítő szabályok átírásáról, a költségvetési fegyelem lazításáról, a szegényebb országok pénzügyi támogatásáról, főként a német adófizetők kárára.
De létrejöhet az Európai Stabilitási Mechanizmusból a Macron által is szorgalmazott Európai Valutaalap, amely a tagországok költségvetését jobban ellenőrizhetné, mint az olykor részrehajló bizottság. Közös pénzügyminisztere is lehetne az eurózónának, hasonló okokból. Egyáltalán nem elképzelhetetlen azonban, hogy a szabaddemokraták kierőszakolják az adóreformot Németországban, és hogy a költségvetési többletet beruházásokra költsék, így a kereslet élénkítésével segítenék a többi tagországot is. Ezzel közvetve elébe mennének Macron azon szándékának, hogy a valutaövezet saját közös adóbevételekből táplálkozó nagy büdzséjéből támogassanak fejlesztési terveket. A közös kötvénykibocsátás ötletét sem karolják fel Berlinben, de nem a franciák, hanem a gyengélkedő olaszok miatt, akik így a választások előtt a németek tervezte és évekkel ezelőtt megkötött fiskális szerződés költségvetési kényszerzubbonyától szabadulnának, a maguk részéről megkérdőjelezve a nagy vízióról szóló vita sikerét, miközben elemi érdekük például a migrációs hullám közös visszaszorítása.
A nagy vízió formálódása mentén számos kisebb, de fontos és régóta érő javaslat valósulhat meg: például a társasági adóalap és a tőkepiac harmonizációja, a közös munkanélküli-segély bevezetése, a tranzakciós és környezetvédelmi adó mint uniós vagy eurózóna-bevétel, az Európai Parlament hatáskörének növelése és az európai pártlisták indítása 2019-ben. A nagy európai víziók sokszor sok kicsi, szinte érzékelhetetlen lépésből állnak össze. Ettől drámaian eltérő folyamatra most sem lehet számítani.