Nacionalista áfium
Szerbia új kormánya azzal tette le szűk egy hete a hivatali esküt, hogy megtartja az immár független Koszovót az ország tartományának. Holott Koszovó Köztársaság elismerése nélkül aligha fogják felvenni az országot az Európai Unióba. ACZÉL ENDRE írása.
A Koszovóra vonatkozó részt éppenséggel kihagyhatták volna az esküszövegből. Elég lett volna Szerbia alkotmányát idézni, az tudniillik rögzíti, hogy a tartomány a Szerb Köztársaság része. De nem. És nem azért került be ez a 90 százalékban albánok lakta terület a szövegbe, mert erőszakkal ragadták el Szerbiától, és ugyanezzel a módszerrel rajzolták át Szerbia határait, hanem azért, mert a szerbek túlnyomó többsége „történelmi jogon” érzi a magáénak. Koszovó hajdanán valóban a szerb államiság bölcsője volt, a rigómezei csatavesztés pedig – ahol a szerb állam elhullott az oszmán török birodalom csapása alatt, a mai napig Szerbia nemzeti ünnepe. Gyászünnep, ha úgy tetszik.
Súlyos párhuzamok
A „történelmi jognak” ez az erős érzülete körülbelül ahhoz hasonlítható, ahogyan a két világháború közötti Magyarország a „mindent vissza!” jelszavával viszonyult Erdély elvesztéséhez. Csakhogy ma 2012-t írunk, és nem 1930-at. A tetejébe Koszovó szerb lakossága még csak meg sem közelíti azt az arányt, amelyet az erdélyi magyarság képviselt a „történelmi Magyarországnak” azon a darabján. Koszovót csak akkor lehetne újra integrálni Szerbiába, ha „megszabadítanák” az albánoktól, körülbelül annak a mintájára, ahogyan a cseh(szlovák) állam a hozzá történelmi jogon tartozó Szudétaföldről a második világháború után kiűzött, illetve kitelepített vagy hárommillió németet.
Ez persze tökéletes abszurdum. Koszovó Köztársaság Szerbiától függetlenül már évtizede éli a maga önálló életét (hogy milyet, más kérdés). Egyfajta második albán állammá lett, és szemernyi esély sincs arra, hogy ez a státusa megváltozzék. A NATO és az Európai Unió tagországainak döntő többsége elismeri a koszovói függetlenséget.
Természetesen dőreség lett volna elvárni a 2012-es szerbiai választások győztesétől, a Haladó Párttól, a Seselj által vezetett Szerb Radikális Párt szellemi örökösétől, hogy lemondjon Koszovóról. Demokrata elődje sem lépte meg ugyanezt. Hasonló dőreség lett volna arra számítani, hogy a Milošević-féle Szerb Szocialista Párt, amelynek vezetője, Ivica Dačić – ma Szerbia miniszterelnöke – ezzel ellentétes platformra helyezkedik. A régi gépezet pörög tovább. Jellemző módon egyetlen nagy párt sem óhajtott koalíciót a Jovanović vezette szerb liberális demokratákkal, az egyetlen párttal, amely lemondana Koszovóról.
Martti Ahtisaari finn politikus (volt államfő), aki a koszovói függetlenségre vonatkozó tárgyalásokat éveken át irányította, pár napja közölte: amíg Szerbia el nem ismeri Koszovó Köztársaságot, addig nincs helye az Európai Unióban. A szerb külügyminiszter válasza: ami elhangzott, az „magánvélemény”, Ahtisaari önmagán kívül senkit sem képvisel.
Putyinra figyelnek
Akkor hát hol a szelídülés, amelyet a hatalom új birtokosának, a Haladó Pártnak tulajdonítanak? Csak egyik vágányon. Nikolić elnök ugyanis – ellentétben a Hágában raboskodó egykori főnökével – Európa-párti. Voltaképp ezen vesztek össze hajdanán, ezért „pattant le” Nikolić Seseljről, s alapított új, 2012-ben győztes pártot. Amely besorolása szerint már csak „mérsékelten nacionalista”.
Legyen szabad most ezen elidőznünk, éspedig két vonalon. Az egyik: egy radikális, soviniszta, sőt irredenta pártalakulat politikai fordulata. Ami már csak azért is figyelmet érdemel, mert Magyarországon szokás lehetetlennek mondani a Jobbiknak az Orbán által képviselt „fősodorhoz” való igazodását. Véleményem szerint egy ilyen fordulat egyáltalán nem kizárt, pláne, ha a kormányzóképesség a tét. Megeshet, hogy a Jobbiknak meg kell juhászodnia, s ezáltal vonzóvá tennie magát a politikai közép egy része előtt. Ha meglépi azt, amit Seselj utódai Szerbiában – anélkül, hogy föladná nacionalista arculatát –, könnyen eljuthat oda, hogy hatalom-, kormányzó- és szalonképessé válik, ami utat nyit egy koalíció felé a Fidesszel. Ebben a keretben aztán még Orbán „keleti irányú tapogatózását” is könnyen fölvállalhatná, ott a példa a szeme előtt. A szerb „mérsékelt nacionalisták” első számú tájékozódási pontja ma Putyin Oroszországa.
A másik vonal a szocialisták/szociáldemokraták pártpolitikai taktikázása. Szlobodan Milošević, a Szerb Szocialista Párt több mint évtizeden át mindenható elnöke egy időben együtt kormányzott Seselj radikálisaival. Abban a kormányban Nikolić miniszterelnök volt, Dačić, a szocialisták mai elnöke pedig Milošević szóvivője! Van tehát előképe a mai koalíciónak. A neki beígért és teljesült miniszterelnöki kinevezés fejében Dačić opportunista módon használta fel pártjának „szabad vegyértékeit”: hátat fordított a kitűnő Tadić elnök demokratáinak (akikkel négy éven át koalíciós miniszterelnök-helyettes volt), és átpártolt a nacionalistákhoz. Lelke rajta, mondhatnánk, végtére is védekezhet azzal, hogy az új kormányában egy tőrőlmetszetten liberális gazdaságpolitikus, Mlađan Dinkić is benne van. De engem az foglalkoztat, hogy magukat szocialistának nevező pártok a hatalom érdekében milyen könnyű szívvel boltolnak össze radikális nacionalistákkal. Tőlünk északra, Robert Fico első kormányában, mint mindenki emlékezhet rá, ott ültek Jan Slota magyarfaló radikálisai; Ficónak se volt sok skrupulusa. Egy csomó olyan tárcával ajándékozta meg önnön radikális szövetségeseit, amelyek minősítetten nacionalista karaktert adtak kormányzásának. Mindez közvetlen szomszédságunkban, tőlünk délre és északra zajlott le, ha Romániát nem tekintjük, akkor két „kulcsországban”. Két olyanban, amelyet gonosz elemzők „kisantantjelölteknek” tekintenek.
A NATO hallgat
Jó, mondható minderre, a szerb nacionalizmusnak sajátos karaktere van, nem mérhető össze másokéval. Dehogynem. Csak a célpontok változnak. Még Nyugat-Európában is, ahol több országban folyik kényszerű vagy nem kényszerű összeboltolás a parlamenti többség és a radikális-nacionalista (általában rasszista) kisebbség között. Hollandiában, Dániában, Finnországban. Ebből az alkalomból szükséges emlékeztetni arra, hogy amikor a kilencvenes évek elején, a hidegháború elmúltával a NATO önnön doktrínájának felfrissítésével volt elfoglalva, s új veszélyforrást kellett keresnie, azt teljes egyértelműséggel a nacionalista áramlatokban jelölte meg, látván, mi folyik a volt Szovjetunióban, Jugoszláviában és másutt is. Ez miért lett mára elfeledve? Miért van az, hogy a NATO hallgat?
