Most vagy soha

A Ciprusi Köztársaság 1974-ben, tehát 42 évvel ezelőtt szakadt ketté. Az athéni fekete ezredesek ciprusi „pincsije” (a neve se érdekes, ahogy jött, úgy tűnt el) sikeres puccsot hajtott végre Makáriosz érsek egységkormánya ellen, végrehajtani akarván a „hazafias” görögök réges-régi álmát, az „enóziszt”, azaz az anyaország és a sziget erőszakos egyesítését. A ciprusi törökök (a lakosság kevesebb mint egynegyede) nem óhajtottak azonban Görögországban élni, s maga az ankarai kormány sebesen reagált: mint a ciprusi függetlenség egyik szavatolója, csapatokat küldött a szigetre, amelyek elfoglalták annak északi részét, jóval nagyobb területet, mint amennyit a török lakosság lélekszáma indokolt volna. Úgy egyharmadot. A fegyveres összetűzések nyomán százezer görög és negyvenezer török volt kénytelen otthagyni az otthonát (mindet elűzték vagy önként menekült – a görögök délre, a törökök északra). Ezek az emberek mind a mai napig – leszármazottaikkal egyetemben – egy számukra idegen világban rendezkedtek be, és ott élnek csaknem fél évszázada.

Az ENSZ békefenntartó csapatokkal avatkozott be a konfliktusba, a fegyverszüneti határ mentén húzott egy „zöld vonalat”, amely ma is érvényes, bár 2003 óta lényegében szabad rajta az átjárás. De nem élnek vele tömegesen. Egy szellemes közíró szerint az északi törökök, amikor régi hazájukba visszalátogatnak, és megnézik házaikat, földjeiket, amelyeket hátrahagytak, úgy érzik magukat, mintha Angliába utaznának. Ők már négy évtizede a csak Törökország által elismert Észak-ciprusi Török Köztársaság (NCTR) polgárai, míg egykori görög honfitársaik az uniós Ciprusi Köztársaságé.

A két fél politikusai évtizedeken át közvetlenül szóba sem álltak egymással – legfeljebb ENSZ-közvetítéssel. Amikor napirendre került Ciprus (a görög hányad) csatlakozása az Európai Unióhoz, megszületett Kofi Annan akkori ENSZ-főtitkár terve az újraegyesítésre, amelyet 2004-ben népszavazásra bocsátottak. A Ciprusi Köztársaság elnöke, Tasszosz Papadopulosz ekkor csúnya játszmába kezdett. A referendum előtt, mint jó fiú, úgy tett, mintha támogatná Annan föderációs tervét, de annak előestéjén heves kampányba kezdett a terv ellen, mondván, az nem ad kellő garanciát az Észak-Cipruson állomásozó vagy 30-40 ezer török katona kivonására. Ennek a propagandának meglett a foganatja. Miközben a törökök lelkesen támogatták az újraegyesítést, a görög lakosság háromnegyede ellene szavazott, ám ennek dacára Brüsszel bebocsátotta a tisztán görög Ciprusi Köztársaságot és ugyanazzal a mozdulattal kirekesztette a törököket az unióból. (Ciprus ugyanakkor lett az unió tagja, mint mi.)

Az NCTR páriasorsra lett kárhoztatva. Aki arra járt, azt mondta, a „harmadik világba” érkezett. Ezenközben a Ciprusi Köztársaság bőven belenyúlhatott az unió fejlesztési kofferjeibe, és felvirágzott. (Ma az egy főre jutó GDP-je jelentősen meghaladja a magyart.)

Most ugrunk időben. 2012–13-ban Cipruson kitört a bankválság. Az ország csaknem az összeomlás szélére jutott – tízmilliárd euróval kellett kisegíteni, hogy talpon maradjon. De bámulatosan rövid idő alatt kilábalt. Idén márciusban már nem hívott le egy fillért se az IMF–Világbank–EU-gyorssegélyből. Viszont egyvalamit megtanult. Igazi gazdasági növekedésre csak akkor számíthat, ha megnyílik előtte a nyolcszázmilliárdosra becsült török piac. Az meg nem megy anélkül, hogy a sziget újraegyesítése ad infinitum késlekedjék, hiszen évtizedeken át blokkoltak minden kereskedelmet Törökországgal.

Két olyan elnöke van ma a Ciprusi Köztársaságnak és Észak-Ciprusnak, aki kész az alkura. Nikosz Anasztasziadesz egyfelől, Mustafa Akinci (ejtsd: Akündzsü) másfelől. (Mindketten a görög oldali Limasszolból valók, ott születtek.) 2015 májusa óta a legnagyobb csendben huszonötször (!) találkoztak egymással, hogy az etnikai alapú föderáció feltételeit kimunkálják. A hírek arról szólnak, hogy közel vannak a megegyezéshez. De ha jól olvasom, amit olvasok, ezernyi a nyitott kérdés, egyik érzékenyebb, mint a másik.

Van azonban valami, ami a feleket erőteljesen a megegyezés felé tolja. A földgáz. Hatalmas offshore lelőhelyeket fedeztek fel a ciprusi partok mentén, és ezek „szigetvagyonnak”, nem görög tulajdonnak tekintendők. (Ezt a törökök katonai erővel is nyomatékosítják.) Ha fúrni akarnak, kitermelni és eladni, ezt csak közös elhatározással tehetik, és ugyan mi volna kézenfekvőbb megoldás, mint a földgázt egy vezetéken át északról Törökországba juttatni, ahol amúgy is minden orosz és közép-ázsiai vezeték átfut? Nem beszélve arról a kiváló lehetőségről, hogy az egyiptomi és izraeli, ugyancsak offshore lelőhelyekről a legegyszerűbb volna – akár cseppfolyósítottan is – átküldeni a gázt Ciprusra, s ilyenformán az egyesített sziget a térség energiaelosztó központjává válhatna.

Vonzó perspektívák. A bajok másutt keresendők. Az igazság az, hogy a két ciprusi közösség 1974 óta olyan fokon távolodott el egymástól, hogy a lakosságcsere kizárt. Görögök is, törökök is kártalanításra tartanak csak igényt, hiszen új egzisztenciát építettek maguknak – ki délen, ki északon. Igen ám, de ez becslések szerint 20-30 milliárd euróba kerülne (jóvátétel az ingatlan és ingó vagyonért, ahová mások települtek be, mások tették rá a kezüket 1974-ben), és ugyan hol az a kassza, amelyből ennyit ki lehetne venni? Jobb lemondani róla. Nem kevésbé érzékeny, bár roppant fontos kérdés, hogy a törökök a megszerzett (elrabolt?) területek mekkora hányadáról mondjanak le. Miként lehet egy föderációban a területi arányokat a de facto népességi arányokhoz igazítani? Ma a „mi” Ciprusunknak 1,1 millió lakója van, az északi török köztársaságnak alig több mint 300 ezer. Mi jogos, mi indokolt? És a több mint harmincezer török katona? Mint tudni, a ciprusi törökök „valamennyit” ott tartanának, hiszen még mindig félnek tőle, hogy a görögök lenyelik őket. Amazok viszont – NATO-közösség ide vagy oda – egyetlen török katonát se akarnak látni a földjükön. Erről is meg kéne egyezni.

Azután: hatalommegosztás. Az 1974 előtti közös kormányzásról mindenki keserű emlékeket őriz. Nem lesz könnyű olyan modellt kidolgozni, amely egyszerre szavatol beleszólást a két közösségnek, amely jó ideje elszokott attól, hogy egyáltalán közös ügyeik legyenek.

Viszont! Ha Erdogan török elnök, aki külpolitikai kudarcot kudarcra halmoz, úgy dönt, hogy jobb helyre is tudja tenni azt az évi egymilliárdot, amit az NCTR-re költ, és az általa nem különösebben kedvelt (mert antiiszlamista, teljesen laikus) ciprusi testvéreket a kiegyezés felé szorítja, akkor jól kalkulál. Hiszen Ciprus újraegyesítése révén „a törökök” már fél lábbal bent lesznek az unióban, és ő is jobb helyzetből lesz képes tárgyalni a török–uniós társulásról, vízummentességről. Fél évvel ezelőtt magam sem hittem volna, hogy a kicsi Ciprus ilyen geopolitikai átrendeződések kulcsa lehet. A lehetőség benne van, és érdemes tudni: a két közösség immár „csak” idegenül, de nem gyűlölködve tekint a másikra. Szinte közmondásos: ha most nem békülünk, akkor soha!