Mossa kezeit

Csepel polgármestere – egyszersmind a kormánypárt országgyűlési képviselője – irodalmi est ürügyén szervezett megemlékezést Nyirő Józsefről, mégpedig a Radnóti Miklósról elnevezett művelődési házban. „A döntés tudatos, nem Nyirő vagy Radnóti, hanem Nyirő és Radnóti” – mondta a helyi önkormányzat vezetője, akinek felfogása szerint ez a gesztus nyilván a méltányos kiegyensúlyozottság jegyében történt. Vagyis nem volt elég a Nyirő székelyudvarhelyi újratemetését megkísérlők tragikomikus, ízléstelen politikai botránya: az ismételt provokáció azzal a súlyosbító körülménnyel járt, hogy a múlt század negyvenes éveire nyilvánvalóan nyilassá lett Nyirő rehabilitálását éppen a nyilasok által halálba hajszolt Radnóti nevével kapcsolta össze.

Abban az interjúban, amely két nappal a csepeli celebráció után jelent meg az osztrák Die Pressében, Orbán Viktornak – csupán a székelyudvarhelyi eseményekre utalva – feltették az egyértelmű kérdést: „Miért ezek a provokációk?” Mire a kormányfő visszakérdezett: „Miért kell a kegyeleti kérdéseket összetéveszteni a politikai kérdésekkel?” Amellett, hogy ez a tettetett értetlenség mélységes cinizmusra vall, természetesen felhatalmazást ad a további – úgymond – kegyeleti aktusokra; mint azt láttuk Csepelen, majd rögvest Csókakőn, ahol viszont újabb Horthy-szobrot avattak, erős szélsőjobbos részvétel mellett. Amikor a Die Presse újságírói ezt a számukra értehetetlen kultuszt is firtatják, Orbán farizeus válasza: „Ezek a döntések kizárólag a helyi közösségekre tartoznak.”

Mármost – mint tudjuk – a Fidesz vezérpárt, amelyben annak a kényes politikai-eszmei reinkarnációnak az előmozdításánál, amit az immár országosan burjánzó Horthy-dicsőítés jelent, sokkal lényegtelenebb elhatározások sem születnek egyszemélyi jóváhagyás nélkül. Az ominózus szobroknak, emléktábláknak meg a hozzájuk kapcsolódó szertartásoknak sehol sem valamiféle „alulról jövő” lakossági követelés ágyaz meg; ezeket rendre fideszes többségű önkormányzatok szavazzák meg – netán jobbikos kezdeményezésként teszik a magukévá. És a kormánypárt vagy támogatja saját polgármestereinek kultuszteremtő ambícióját, vagy legalábbis farizeus módon, de annál eltökéltebben szemet huny felette. Hiszen minden további nélkül le is állíthatná ezt a gyalázatot. Orbán persze nem veszi nyíltan a nevére Horthy felmagasztalását, inkább mossa kezeit. „Ez egy nagyon hosszú, nagyon bonyolult vita... nem az én feladatom, hogy záró ítéletet hozzak” – mondja az osztrák lapnak, amikor az újságírók rákérdeznek, hogy személy szerint neki nem okoz-e problémát annak „a diktátornak a dicsőítése”, aki a zsidókat diszkrimináló törvényeket aláírta. Majd azzal védekezik, hogy Hitlertől és Sztálintól eltérően Horthy nem volt diktátor – ellentétben Szálasival.

Egyfelől tehát relativizálja a kormányzó történelmi felelősségét, másfelől kibújik a sajátja alól. „A múltról folyó viták nem relevánsak Magyarország mai politikai élete szempontjából.” Ezt a határozott kormányfői állítást azonban épp a mind jobban gerjesztett Horthy-kultusz cáfolja a legmeggyőzőbben. Bár a szoborállítók argumentációja nemigen tekinthető vitaképesnek, hiszen egyszerűen áthazudják magukat a két világháború közötti történelem cáfolhatatlan eseményein, annyi bizonyos, hogy a múlt be nem vallása, illetve szándékolt átértelmezése közvetlenül mai politikai célokat szolgál.

A liberálisból jobboldalivá átmaszkolt Fidesz az orbánista rezsim ideológiai identitását, történelmi legitimációját, ha úgy tetszik, vállalható hagyományait keresi. Felettébb nehéz dolga van, mert a 20. század magyar politikája világháborúkba és totalitárius rendszerekbe vitte az országot: mind a jobb-, mind a baloldal számlája bűnöktől terhelt. Igazán demokratikus előzmények egyrészt nincsenek, másrészt az eleddig módszeresen radikalizált jobboldal – és akkor a szélsőjobbról még nem beszéltünk – nem is azt a fajta tradíciót igényli. Ezért leginkább még a Bethlen-korszak, az Egységes Párt tíz éve lehetne konzervatív eszmény – ha már a jelen európai liberális demokráciái ennek az Orbán-féle autokratizmusnak persze nem felelnek meg. Csakhogy ahhoz a bethleni „ideált” legalább el kellene választani mindattól, amibe törvényszerűen beletorkollott; ez pedig nem megy. A Horthy-éra csak egészében érthető és értékelhető, olyan folyamatként, amelyet a Trianon utáni revíziós politika eleve meghatározott. A jobboldal által újabban országmentőként, sőt országgyarapítóként aposztrofált kormányzó valójában országvesztő lett: milliók nyomoráért és százezrek – korántsem „csak” zsidók – haláláért felelős. Ezt a kétségtelen tényt gyalázatos próbálkozás tagadni. Orbán nem véletlenül bújócskázik, amikor „bonyolult vitákról” beszél. Mi több, azt mondja – ugyancsak a Die Pressének –, hogy a Fidesz az egykor Horthy ellenzékének számító kisgazdapártot tartja magához a legközelebb állónak. Akkor viszont mi a helyzet a nyilas Nyirővel?

A következetlen beszéd, a politikai gondolkodás zűrzavaros sunnyogása mögött lidérces szándékok sejlenek fel.