Mi lesz diktátorapuka kicsi fiából?

Alekszandr Lukasenkót a nyugati sajtó előszeretettel nevezi Európa utolsó diktátorának. Hogy valóban az utolsó-e és az egyetlen-e, azon persze lehetne vitatkozni, tény azonban, hogy az a férfiú, aki zsinórban ötödszörre tölti be Fehérorszország (Belarusz) elnöki tisztét, még Kelet-Európából is alaposan kilóg.

A 62 éves államfő sok mindent próbált már életében. Miután elvégezte a tanárképző főiskola történelem szakát, volt politikai munkás a szovjet határőrségnél, majd a hadseregben, Komszomol-funkcionárius, az ismeretterjesztő társulat járási titkára, kolhozelnök, szovhozigazgató. Nem tévednek, akik nevét Aljakszandr Lukasenkának írják át magyarra, hiszen az államnyelven, fehéroroszul (belaruszul) így nevezik. De inkább csak neveznék. Fehéroroszország elnöke ugyanis, bár nyilván ért, de a nyilvánosság előtt sohasem beszél fehérorosz nyelven, és amikor a minszki televízió államnyelven folyó adásában az államnyelven kérdezik, ő oroszul válaszol. A fehérorosz, akárcsak az ukrán, az orosszal rokon, de önálló keleti szláv nyelv. Ha neki így tetszik, lelke rajta, e sorok írója viszont ezért tartja logikusnak, hogy az elnök nevének mégis az oroszos formáját – Alekszandr Lukasenko – használja.

A magyarországnyi lakosságú, de kétszer akkora területű posztszovjet köztársaság tagja a Szovjetunió minden utódkísérletének: a moszkvai központú Eurázsiai Gazdasági Uniónak, a taskenti biztonsági szerződésnek, mi több – legalábbis papíron –, államszövetségben van az Oroszországi Föderációval. Belpolitikáját a háromnegyed-egypártrendszer jellemzi. Ellenzék létezik ugyan, alapvetően parlamenten kívül, de ellenzékinek – akár liberálisnak, akár nacionalistának – lenni nem éppen tanácsos. Az elmúlt évtizedben tűnt már el nyomtalanul több ilyen felforgató egyén, köztük még külföldi újságíró is.

MTI/EPA/Pool/Nyikolaj Petrov

Lukasenko számos fehérorosz, orosz, líbiai, kubai, venezuelai, szerb, moldovai és palesztin érdemrend, továbbá jó néhány egyházi kitüntetés tulajdonosa, külföldi városok díszpolgára, lelkes jégkorongozó, aki gyakran még ma is felcsatolja a korcsolyát és saját bajnokcsapata élén személyesen üti a gólokat. Ebből azonban országa nem él meg, még akkor sem, ha a fehéroroszok jövedelmi viszonyait a statisztikusok az ukrán, a szíriai, sőt az indiai lakosság szintjéhez hasonlítják. Ami Fehéroroszország gazdaságában, de főként költségvetésében mégis tartja a lelket, az az olaj. Nem a saját kitermelésű, hanem az Oroszországból rendkívül alacsony áron importált kőolaj, amelyet már itt finomítanak, majd Nyugatra exportálnak tovább világpiaci áron. Ez a jobb években egymillió tonnánként 400 millió dollárt fialt a költségvetésnek. Az utóbbi időben azonban Lukasenko időről időre a Nyugattal próbál kacérkodni, és még ha ezt taktikai okokból teszi is, ezzel párhuzamosan nemegyszer visszavicsorog jótevőjére, Moszkvára. Alighanem ettől nem teljesen függetlenül következett be az, hogy Oroszország tavaly jelentősen, egynegyedével csökkentette a Fehéroroszországba irányuló kőolajkivitelét.

Valószínűtlen ugyan, hogy Lu­­ka­­sen­­ko komolyan le akarná választani országát az orosz emlőről, de azt azért megengedte magának, hogy december végén távollétével tüntessen a taskenti szerződés tagállamainak szentpétervári csúcsértekezletén. Pedig nagyon szeret diplomáciai eseményeken részt venni, olyannyira, hogy ezekre a találkozókra a közelmúltig kisfiát, Kolját is megával vitte, hadd tanuljon valami hasznosat. A gyermek négyéves korától fogva ott állt atyja oldalán a katonai díszszemlék emelvényén, és a külön neki szabott kis egyenruhában domborított. A szó szoros értelmében atyja térdén foglalt helyet, amikor Fehéroroszország urát XVI. Benedek pápa fogadta magánkihallgatáson 2009-ben. Ugyanebből a pozícióból hallgatta végig az idősebb Lukasenko négyszemközti tárgyalását 2007-ben Hugo Chávez venezuelai, illetve 2015-ben Xi Jinping (Hszi Csin-ping) kínai elnökkel; majd még ugyanabban az évben elkísérte apját New Yorkba, az ENSZ-közgyűlés ülésszakára. Mindezt nemcsak a küldföldi, hanem a fehérorosz közönség is láthatta a televízióban. Andrej Szuzdalcev, a Világgazdasági Egyetem dékánhelyettese azt mondta a Moszkovszkij Komszomolec című lapnak, hogy Lukasenko, aki betegesen fél egy merénylettől, nyilvános szereplésein golyóálló mellényt visel, és kisfiát afféle őrző talizmánként viszi mindenhova magával.

Kolja egyébként a feleségétől külön élő elnöknek és volt háziorvosának, Irina Abelszkaja doktornőnek a házasságon kívül született gyermeke. Ez közismert, bár hivatalosan senki sem erősítette meg. Azt viszont az elnök maga mesélte el a nyilvánosság előtt, hogy a kisfiú naponta legalább egy óra hosszat legózik, harckocsit állít össze, azután másfél órát muzsikál. „Keservesen nehéz felállítani a számítógépes játékoktól vagy elszakítani a Facebooktól” – ismerte be büszkén a kisfián majomszeretettel csüngő apa.

Kolja tehát nemigen különbözik a vele egykorú gyermekektől, s „a pa­­pa­­ked­­vence-szerep” is inkább csak a papától válik különlegessé. Minszkben mesélik, hogy amikor az egyik külföldi út alkalmával Kolja maga akarta becsukni a repülőgép ajtaját és az utaskísérő megakadályozta ebben, a kisfiú azt mondta: „Amikor miniszter leszek, lelőlek.”

Az apját kísérgető „kisherceg-szerep” sokaknak nem tetszik Fehéroroszországban, ugyanúgy, ahogyan az oroszok annak idején a férje oldalán rendszeresen feltűnő, mindig elegáns Raisza Gorbacsovát rühellték. Amikor pedig a külföldi sajtóban találgatni kezdték, hogy Lukasenko a fiából akar utódot csinálni, az elnök kénytelen volt ezt kereken tagadni és kijelenteni, hogy nincs ilyen szándéka.

Tavaly, amikor az amúgy is alacsony életszínvonal tovább zuhant az országban és a lakosság mind inkább elveszítette a hatalomba vetett bizalmát, az elnök úgy döntött: véget vet a kisfiú ingerlő „személyi kultuszának”. Kolja egyik napról a másikra eltűnt a médiából. December végén aztán újra megjelent, de immár más szerepben. Iskolatársaival együtt, akik eljárnak egy szociális otthonba, hogy segítsék az öregeket, szerepet vállalt az újévi előadásban, majd a családi birtokon megtermelt vajat, túrót, sajtot osztogatott az idős embereknek. Ezt a Belarusz I. televízió is közvetítette. Ugyanennek a csatornának a műsorában a tizenkét éves Kolja interjút adott egy vele egyidős kisfiúnak, és ebben kijelentette: nem akar államfő lenni, inkább a katonai vagy az orvosi pályát célozza meg.