Merre van az előre?
Az Európai Unió hosszú-hosszú „tanulási folyamatában” – ahol egyelőre minden válság megoldatlan – új szakszóval szembesülünk: az eurókötvénnyel. Nem tévesztendő össze az euróban kibocsátott jelenlegi államkötvényekkel. Ez a merőben új hitel- (vagy adósság-)levél az egész euróövezet „állampapírja” volna, hasonló az Egyesült Államok szövetségi tartalékbankja által kibocsátott adósságlevelekhez, és a megszületése olyan benyomást keltene, mintha történelmi előrelépés történt volna az „Európai Egyesült Államok” megteremtése felé. A baj vele csak az, hogy sem a németek, sem a franciák – kivált az előbbiek – nem akarják. ACZÉL ENDRE írása.
Mi is az, amit alapjában nem akarnak? Egy: leadni önnön gazdagságuk egy hányadát az euróövezet bajbajutottjainak, szegényebbjeinek, osztozni azon, „ami vagyonban föllelhető”. Kettő: jótállni mások adósságáért.
Ez utóbbi a megfoghatóbb szempont. Az eurókötvény olyan pénzügyi eszköz volna, amelynek a kamatát és a hozamát az euróövezet valamennyi tagországa szavatolná. Igen ám, de milyen feltételek mellett? Ha a T. Olvasó történetesen német volna, örülne-e annak, hogy torkoskodó, költekező, nyakig eladósodó szomszédja az önök közös bankjánál ugyanolyan kamatért vehetne fel hitelt, mint Ön, elkerülve a hitelbírálatot? Nyilván nem. Már csak azért sem, mert Ön eddig alig több mint 2 százalékot fizetett (ez a német „benchmark”, a viszonyítási alap egy államkötvény kamatára), most már akár 3-at is fizethet csak azért, hogy ugyanennyiért vehessen fel kölcsönt a görög, a portugál, az ír, az olasz – holott az utóbbiak pillanatnyilag ennek a többszöröséért tudják csak értékesíteni „saját” kötvényeiket a piacon.
Még tovább csupaszítva a problémát. Az „eurókötvény” valóban arról szól, hogy minden euróövezeti tagország kap egy képzeletbeli hitelkártyát (mondjuk arany- vagy platinafokozatút), és rögzített kamat mellett arról annyi pénzt vesz föl, amennyit akar. Nos, nem éppen annyit, mert ezer elképzelés van arra nézve, hogy a hitelfelvételnek milyen korlátai legyenek, de a lényeg az, hogy bevezetik a közös felelősségvállalás intézményét „mások” adósságáért. Feltéve, hogy azok a „mások” megígérik: „józanul” élnek a felkínált lehetőséggel. Büntetésről – mármint ha a józanság elenyészik – szó sem esik.
De mi az alternatíva? A gyerek is tudja, hogy Németország rettenetesen sokat nyert az euró bevezetésén, talán többet, mint mindenki más együttvéve. Föl nem mérhető számára egy olyan tragédiának a mérete, hogy az euróövezet szétesik, illetve maradnak benne páran, a franciákat leszámítva csak olyanok, amelyek nem számítanak a német áruk kiemelt piacának. Most van itt a pillanat, hogy a németek fölülemelkedjenek önzésükön, és leadjanak egy részt abból a haszonból, amelyet az euró bevezetése óta eltelt csaknem egy évtizedben felhalmoztak. Ehelyett azt látjuk, hogy a német pénzügyminisztérium számol: csak euró-tízmilliárdokban tudja mérni, mit jelentene veszteségben számára hosszabb kifutásban az eurókötvény.
A pillanatnyi állapot szerint nem kér az eurókötvényből sem Merkel CDU-jának kisebb testvérpártja, a bajor CSU, sem a koalíciós partner, a liberális FDP. A bajokat tetézendő: annál „kötvénypártibb” Merkel szociáldemokrata ellenzéke, amely momentán éppen a koalíció szétesésére bankol.
Ám amikor megkérdeztük, mi az alternatíva, burkoltan arra utaltunk, hogy Merkel és Sarkozy – kettejük múlt heti csúcsértekezletén – egy csomó olyan ötlettel állt elő, amely hitük szerint az eurókötvény bevezetése nélkül is enyhítheti, sőt elháríthatja a krízist. Ezek közül a leglényegesebbek: az adósságfék (adósságplafon) és a pénzügyi tranzakciók – főként a spekulatívak – megadóztatása.
A német kancellár és a francia elnök azt szeretné, hogy ha az euróövezeti országok akár az alkotmányukba is beillesztenék a vállalható államadósság egy „kötelező” szintjét s minden részvény-, valamint devizavásárlást, továbbá „származékos papírokkal” való kereskedést (az az igazi!) megadóztatnának. Akár azokat is, amelyeket nem intézményi befektetők (a legkülönfélébbb alapok), hanem magánszemélyek bonyolítanak. E kettő útját állná a mértéktelen eladósodásnak és a spekulációs manőverekből származó, életveszélyes banki tevékenységeknek, amelyek végső soron 2008-ban a csőd szélére sodorták a fél világot.
A német–francia ötletekben az az érdekes, hogy minimálfokon sem újak. Az euró bevezetésének szigorú maastrichti kritériumai csaknem húszéves múltra tekintenek vissza, és bizony a közös valuta bevezetését az államháztartás 3 százalékos, az államadósság 60 százalékos (mindkét esetben a GDP-hez mért) hiányához kötötték. Fájdalommal kell közölnöm, hogy néhány példaadó kis országot leszámítva ezek a kritériumok csak olvadtak, olvadtak. Nem utolsósorban a németek és a franciák miatt, akik, ha éppen a szükség úgy hozta, könnyedén – és büntetés nélkül – átlépték a 3 százalékos határt. A 60-ról ma már nem esik szó, ami azért „előremutató” tanulság, mert ha esetleg beüt még egy pénzügyi válság, akkor nemhogy a maastrichti határ nem lesz tartható, de a mai sem, amely hol a 80-at, hol a 100-at verdesi... Egy további probléma származik abból, hogy adósságplafont csak úgy lehet beépíteni egy alkotmányba (például a franciába), hogy a kormányzó pártnak kétharmados többsége van – ám ez Európában a Fidesz privilégiuma.
A – nevezzük így – „fináncadó” az euróövezeten kevéssé segítene, tudniillik az igazán nagy tranzakciók New Yorkban, Londonban és a Távol-Keleten zajlanak. Ez azonban a bajnak csak egyik fele. A másik, hogy sújtaná az összes „normális” befektetőt (intézményit és egyénit), nemcsak azokat, akik hatalmas összegek gyors ide-oda tologatásával tesznek szert gigantikus profitokra. Sőt van egy harmadik „fele” is: Nagy-Britannia, amely nem tagja az euróövezetnek, természetesen nem tartaná magára nézve kötelezőnek egy ilyen adó bevezetését, mert London fővárossal – mint a világ egyik legnagyobb pénzügyi centrumával – csak vesztese lehetne az ügyletnek.
Ugyanebbe a kategóriába írható a nagyon fontos adóharmonizáció, amely ugyancsak Merkel és Sarkozy közös (de nem új) ötlete. Fölmerült már korábban is, hogy az euróövezeti országok egységesítsék a társasági nyereségadó-kulcsot, ami természetesen az alacsonyabb kulcsból származó versenyelőny elveszítésével járhat sokak számára. (Az Orbán-kormány már a magyar EU-elnökség idején közölte: nem csatlakozik.) Mindazonáltal azt kell mondanunk, hogy az egységes Európa (euróövezettel és azon kívül) mindaddig fikció marad, amíg az államháztartási jövedelmek nem egyneműsödnek, ideértve az szja-t, a társasági adót és az áfát. Ettől, valljuk meg, éteri távolságokban vagyunk. Az adószint nem közösségi kötelem, hanem szuverén tagországi döntés dolga.
De talán éppen ezért megszívlelendők azok az Amerikából jövő intések, hogy az euróövezet, tágabb értelemben Európa válsága alapjában nem is gazdasági-pénzügyi, hanem politikai kérdés. Egyszer már el kell dönteni, hogy „együtt vagy külön”. Az Egyesült Államokban ugyanis sem a dollárral, sem a szövetségi államok eladósodásával (amire volt egypár példa) nem állhat elő olyan válságos helyzet, amely kockára tenné az unió és a közös valuta jövőjét. Ez a feladvány.
