Merkelnek kell megtennie az első lépéseket

A volt brit parlamenti képviselő és a Bizottság munkatársa abból indul ki: az EU-t abban a reményben alkották meg, hogy a békés, a jogra épülő integráció elűzi a múlt démonait, a demokratikus normákat és intézményeket beágyazza a politikai kultúrába. Ennek nyomán megszűnt az évszázados német-francia ellenségeskedés, eltűntek a fasiszta rezsimek, mint ahogy a kelet-európai szovjet bábállamok is. Ám mindezek a vívmányok most veszélyben vannak. Az euroövezet válsága miatt, amihez járul a politikai leépülés a sok pénzügyi vihar, többé nem tekinthetjük befejezett ténynek az európai demokratizálódást. A déli államok rájöttek, hogy a kötvénypiacok jobban befolyásolják sorsukat, mint ők maguk. Ehhez járul a kérdés, hogy mennyire lehet összeegyeztetni a demokráciát és a kapitalizmust, illetve hogy miként lehet feloldani a kettő közötti feszültséget. A kormányok impotenciája a globális piac hatalmával szemben apátiához és szélsőégességhez vezetett. Magyarországon pl. csak az emberek 46 %-a ment el szavazni a legutóbbi parlamenti választásokon, ami lassú sorvasztó betegségnek felel meg, a populista szélsőségesség (pl. Jobbik) pedig inkább egy agresszív rákra emlékeztet. A két jelenség együtt alapvetően fenyegeti az európai demokráciát.

A több technokrata irányítás bizonyosan nem kínál kiutat, azt csak az igazi politikai szövetség hozhatja el. Az ellentábor persze arra hivatkozik, hogy az ilyesmi csak több hatalmat adna a távoli és kiszámíthatatlan uniós bürokratáknak, illetve frankfurti bankároknak. Azon kívül csak még jobban csorbítaná a demokratikusan megválasztott nemzeti parlamentek és kormányok befolyását. Ám az integráció már most is túlzottan előrehaladott ahhoz, hogy a nemzeti hatóságok ellenőrizzék működését. Nem beszélve arról, hogy az egyes államok egyedül képtelenek ellensúlyozni a globalizáció pénzügyi erejét, miközben egyes kormányok állandóan azzal próbálkoznak, hogy gyengeségüket a szomszédoktól elcsent kompetitív előnyökkel ellensúlyozzák. A legrosszabb e tekintetben Nagy-Britannia, de nem sokkal marad el tőle Németország sem, amely az euro fő haszonélvezője, ám ahelyett, hogy felismerné, hogy az eurozóna többi tagállamával együtt közös érdek számára a fellendülés, Merkel asszony a jelek szerint inkább a megszorítások és adósságok lefelé tartó spiráljába kényszeríti a többieket.

A politikai unió nem mindenre jó orvosság. Világos, hogy Merkel a szövetséget eszköznek tekinti, hogy a földrészt a német típusú költségvetési pályára állítsa, ám az csak még több közömbösséghez és szélsőséghez vezetne. De az uniónak nem kell német csapdává válnia, de ehhez le kell győzni a félénkséget, a képzelőerő hiányát és a kicsinyes nacionalizmust. A kérdés csupán az ezek után, hogy Hollande-ban vagy Montiban megvan-e a kellő súly és akarat, hogy rábeszéljék a német kancellárasszonyt: tegye meg az első lépést az igazán demokratikus Európa felé.