Merevített rémület
Tizenkét éves lehettem, amikor végigsétáltam szüleimmel egy gyönyörű utcán. Az ókor üzenetét közvetítették a kövek, mintha tegnap zajlott volna itt a római császárkor színes, még csupán kellemesen dekadens élete. De a némaság, a teljes kihaltság döbbenetes volt. Érezni lehetett: itt hirtelen állt meg az idő, és már el sem indul soha többé.
Az emberiség történelmében számos vulkánkitörés okozott borzalmas tragédiákat a világ különböző tájain. Elég csak az 1883-as indonéziai Krakatau felrobbanására, vagy az 1902-es martinique-i Mont Pelée vulkán pusztítására gondolni. Amit azonban kr.u. 79 augusztus 24-25-én, Titus, a „jó császár” uralkodása alatt a nápolyiak által oly sokszor, szenvedélyes szerelemmel megénekelt Vezúv követett el – talán éppen a két kísértetváros, Pompei és Herculaneum máig fennmaradó tanúskodása miatt – örök emlékezetű marad.
A hegy már hónapokkal korábban kis lökésekkel, rezgésekkel jelezte, hogy belsejében nő a feszültség, de a környéken lakók nem nyugtalankodtak, hozzászoktak a Vezúv jelenlétéhez. A vulkán azonban ez alkalommal iszonyú dührohamokra ragadtatta magát.
A rettenetes forgatókönyvet az utókor két tanú elbeszéléséből rekonstruálta: az ifjabb Plinius Tacitushoz intézett két levelében írta le részleteiben is a tragédiát, és beszédesek a régészek által azóta is folytonosan tanulmányozott hamu- és lávarétegek. A korai császárkor krónikása, Suetonius A Caesarok életében szintén említést tett a katasztrófáról, kihangsúlyozva, hogy Titus mennyire igyekezett segíteni a szerencsétlenül járt város túlélőin.
Az első kitörés augusztus 25-én délután kezdődött robbanások sorozatával, égig emelkedő, hatalmas gáz- és hamuoszloppal. Az erős keleti szél hamarosan 3-7 centiméteres réteggel vonta be a hegy keleti oldalát. Majd hamarosan kőzápor zúdult Pompeire, és a nápolyi öböl gazdag villáira, köztük Nero császár feleségének, Poppaeának egykori házára.
Délután 15 óra tájban a néhai császárné barátnője, Retina rabszolgát küldött Misenába az idősebb Pliniusért, a római flotta parancsnokáért, aki azonban hajóival sem tudta megközelíteni a várost. Pompei felé vette útját, de a helyzet még rosszabb lett. Fehér kövek halmozódtak mindenfelé és a sötétség rémületesen nőtt.
Este hat óra felé háztetők omlottak le a kövek súlya alatt és már halálos áldozatok is voltak. Két órával később, amikor a kövek még mindig záporoztak, a hegyoldalban kigyulladtak a falvak: égő gázok és hamu, benne merevedő emberi és állati holttestek. A kráter feletti gáz- és hamuoszlop meghaladta a 30 kilométeres magasságot. Pompeiben meghaltak azok is, akik pincékbe, házak belsejébe húzódtak. A gázok ölték meg őket.
Augusztus 25-én hajnali két órakor elindult a lávafolyam, amely mindent megsemmisített. Egy újabb robbanás leemelte a kráter tetejét, óriási kövek esnek bombák módjára és reggelre kétméteres magasságban elborították a várost. Valószínűleg ekkor következett be egy kis szünet és tértek vissza otthonaikba az elmenekültek, hogy valamit megpróbáljanak kimenteni onnan.
És akkor, reggel 7-kor a vulkán újra megrázta magát. A gáz- és a hamufelhő az égig ért, és mint az atomfelhő gombája bomlott szét a levegőben, mielőtt száz kilométeres sebességgel, magma és gőz formájában lezúdult volna. A tüzes sár ellepte Herculaneumot és elpusztította mindazokat, akik a mólón hiába várták a menekülést jelentő hajót. A forró láva a tengerbe is behatolt.
Egy órával később az újabb lökés Pompeit semmisítette meg. Több mint 2000 ezer végső órája ez és még csak utána következett a még rettenetesebb ötödik és hatodik hullám. Az égő folyam keresztülhömpölygött a tenger felszínén, a nápolyi öblön és elérte Misenát. Itt lelte halálát az idősebb Plinius is, holttestét három nappal később találták meg.
Aztán a föld mélyének szörnyű erői megnyugodtak és amikor délután a nap újra megjelent, „sápadtan, mint napfogyatkozás után” – írta ifjabb Plinius – az apokaliptikus tájat hét méter magas, füstölgő vulkáni törmelék fedte.
Az 1990-es években Pompei közelében egy villa előtt, javítási munkálatok során, egyedülálló leletre bukkantak a munkások. A Vezúv kitörésének eddig ismeretlen áldozatára. Az „oplongisi nő” külsőleg szörnyen nézett ki, elégett hullára hasonlított, valójában azonban a vulkáni hamu fojtotta meg alig két perc alatt. De a hamu, amely halálát okozta, egyben a legkiválóbb módon konzerválta, áthatolhatatlan, természetes anyaggal vonta be, mint valami jól záródó kapszula. Így, azokkal ellentétben, akiket a rájuk zúduló láva valósággal kővé változtatott, a hölgy teste tökéletesen épen maradt közel 2000 év után is.
Megtalálását követően azonnal bevonták gyantaréteggel, ami védelméül szolgált, s lehetővé tette a tudósoknak, hogy éveken át vizsgálják anélkül, hogy károsodást okoznának benne. Meg tudták állapítani például, hogy a szerencsétlen nő pontosan 40 évet élt. Később egy ausztrál kutatócsoport bevonásával ultrahanggal, komputertomográffal „kutatták” szerveit milliméterről milliméterre. Megállapították, hogy az asszony kitűnő egészségnek örvendett, csupán két lyukas foga volt és eltört a csuklója. Ez utóbbi akkor történt, amikor a katasztrófa elől menekülve elesett. Amikor megtalálták, csuklóján még mindig ott volt egy kis, aprópénzeket tartalmazó táska.
Pompei tragédiája érhetően korán megihlette a filmeseket is. Olaszországban már 1908-ban elkészítették az első némafilmet Pompei végnapjai címen Arturo Ambrosio és Luigi Maggi rendezésében, 1913-ban két, majd 1926-ban újabb változat készült a végzetes vulkánkitörésről. 1950-ben francia-olasz koprodukció készült, míg 1959-ben a nagy ókori „kolossal”-ok egyik utolsó darabjaként Mario Bonnard készítette el maga változatát. Érdekessége ennek a filmnek, hogy segédrendezője Sergio Leone, forgatókönyvírója pedig Sergio Corbucci volt – később mindketten az olasz western megteremtésében játszottak úttörő szerepet.
Az extrém környezeteket kedvelő Pink Floyd együttes 1971-ben tervezett koncertet a pompei romok között. Az olasz műemlékvédelmi hatóságok azonban nem járultak hozzá, hogy az angol rock-csapat közönségét is beengedjék, ezért úgy döntöttek, hogy az üres amfiteátrumban állítják fel színpadukat. Mint az erről készült film tanúskodik, az így megszólaló zene, különösen az Echoes című darab tökéletesen visszaadta azoknak a hangjait, akiknek utolsó életjeleit a kövek őrizték.
Amikor 12 évesen felmásztam a Vezúv tetejére, és egy öreg helyi vezető segítségével leereszkedtem egy kicsit a kráterbe – ez ma már nem lehetséges, mert néhány felelőtlen turista balesete miatt elkerítették a látogatók elől – egy békésen pipázgató krátert láttam, amelynek esze ágában sem volt rosszat tenni a gyarló embereknek.
