Menekültek a templomban
Ha eddig valakinek kételyei lettek volna, hogy Ausztriában téma a menekültek nem éppen humánus kezelése, az most megbizonyosodhat felőle. A Nobel-díjas Elfriede Jelinek ugyanis színdarabot írt azokról a menekültstátusra váró „lázadókról”, akik tavaly novemberben megszállták a bécsi Votivkirchét. A dolgot persze a választásokra készülő pártok is igyekeznek kihasználni. SZÁSZI JÚLIA tudósítása.
A különcként elkönyvelt írónőnek nincs valami jó véleménye honfitársairól: a maga módján, erős, gyakran nyomdafestéket nem tűrő szavakkal igyekszik őket felrázni közönyükből, vagy éppen jobb belátásra bírni őket. Mindenesetre most is sikerült elérnie, hogy a kormányzat által oly nagy igyekezettel háttérbe szorított téma, a nyilvánosság elől gondosan elbújtatott, szerencsétlen sorsú emberek ügye ismét valamelyes nyilvánosságot kapjon.
Maga a történet a traiskircheni menekülttábor sanyarú körülményei ellen lázadók Bécsbe menetelésével, templomfoglalással kezdődött még tavaly novemberben, majd éhségsztrájkkal, egy kevésbé látható helyen lévő templomba költöztetéssel folytatódott. Eddigi csúcspontját a nyári uborkaszezon közepén kitoloncolásokkal érte el. Ez késztette Jelineket, hogy véleményét a szokott formában kifejtse.
Tavaly ősszel még csak Traiskirchen került reflektorfénybe, amikor kiderült: az annak idején az ’56-os magyar menekültek első ausztriai lakhelyeként is szolgáló tábor elviselhetetlenül megtelt, és ezzel egy időben az alsó-ausztriai városka türelme elfogyott. A helyi hatóságok tűzrendészeti megfontolásokra hivatkozva a tábor bezárásával fenyegetőztek, miután a létszám a megengedhető (480) háromszorosára – 1440-re – duzzadt. Az egyéb hiányosságok egy része a zsúfoltságnak is tulajdonítható: ilyen létszámhoz több tolmácsra, orvosra lenne szükség. A lekezelő bánásmód, a rabosításhoz hasonlatos nyilvántartásba vétel persze nem feltétlenül a létszám függvénye, mint ahogy az sem, hogy a várakozás közepette a jobb sorsra, boldogulásra számító emberek szívesen dolgoznának.
A politika Traiskirchen érdekében annyit tett, hogy a tartományok számára kvótát írt elő, kötelezve őket bizonyos számú menekült befogadására. Ekkor persze elkezdődött a huzavona: a megadott határidőig tulajdonképpen csak Bécs (és Traiskirchennek köszönhetően Alsó-Ausztria) teljesítette az előírást, a többi hét tartomány megfelelő épület hiányára hivatkozva halogatta a befogadóállomások létesítését.
Mígnem egy szép napon a traiskircheniek közül hatvanan megunták a hitegetést, menetet szerveztek, és megindultak Bécs felé. A Votivkirche előtt felállított sátrak, a tüntetések, a „megszállók” sajtóértekezletei az advent idején kényelmetlen helyzetbe hozták a városvezetést – a karnyújtásnyira, a városháza előtti téren heteken át tartó Christkindlmarkt ordító ellentéte túl látványos volt, a Freud parkban táborozók zavarták az összképet.
A több tucat menekült éhségsztrájkba kezdett, megkísérelve ezzel is nyomást gyakorolni a tárgyalás elől elzárkózó belügyminiszterre. Nem volt meglepetés, amikor előkerült a szokásos taktika, a lázadók befeketítése, a hozzájuk csatlakozók politikai hátsó szándékainak „leleplezése”. Ekkor kezdtek a hatóságok célozgatni arra, hogy egyik-másik lázadó valójában emberkereskedő, akinek inkább börtönben lenne a helye.
A szociális érzékenysége és segítőkészsége miatt Ausztriában igen megbecsült Caritas nem adta fel, hősiesen tárgyalt, küzdött, tartotta a lelket a menekültekben. Nem jött rosszul a segítség az egyház legfőbb fejétől: Christoph Schönborn bécsi érsek látogatása az éhségsztrájkolóknál a politikát – ha lehet – még kényelmetlenebb helyzetbe hozta. Schönborn mindenesetre elért egyfajta kompromisszumot: a menekültek átköltözhettek egy távolabbi – ugyancsak kilencedik kerületi – templomba, és ezzel elkerülték a Votivkirche és a park erőszakos kiürítését. Március óta ez a Servitenkloster a jogaikért küzdő menekültek új lakhelye.
Egy ideig csak szórványos hírek jelentek meg róluk, igaz, egyikük-másikuk megtalálta az utat a sajtóhoz. Nyilatkozataikból kiderült, hogy van, aki a visszatoloncolás fenyegetettsége közepette több mint egy éve várja menekültkérelmének elbírálását. A veszély nem csekély: többükre hazájukban halálbüntetés vár.
Johanna Mikl-Leitner belügyminiszter asszony sokak felháborodását váltotta ki kőkemény nyilatkozataival. Tárgyalási készség helyett a kormány közleményben jelentette be, hogy a menekültek számára igenis van munkalehetőség: három hónap letelte után kérelmük elbírálásáig idénymunkára jelentkezhetnek, a tizennyolc év alatti fiataloknak pedig módjuk van tanulni, úgynevezett hiányszakmát elsajátítani (értsd: ahova más nem jelentkezik).
A szópárbaj folytatódott, mígnem augusztus elején a rendőrségen a kötelezően naponta jelentkező mintegy hatvan menekült közül nyolc pakisztánit már ki sem engedtek az épületből, egyenesen indították őket a repülőtérre. (Jelentkezniük azért kell naponta, mert a hatóság elutasította, hogy menekültstátusba vegyék őket.) A tiltakozásképpen szerveződött tüntetéseken a rendőrség keményen lépett fel, mint mondták, a rend védelmében, és korántsem azért, hogy a szeptember végi választásokra készülő politika elvárásainak megfeleljenek. A kitoloncolást a hatóságok azzal indokolták, hogy pakisztáni származású embercsempészekről van szó, olyanokról, akik egy banda tagjaként tetemes summa ellenében segítik az áhított Nyugatra honfitársaikat.
Az érintettek cáfolják az állítást, a Caritas azonban mintha hinné: szóvivőjük mindenesetre a szervezet csalódottságáról beszélt, amiért bűnözők éltek vissza bizalmukkal és segítőkészségükkel.
Schönborn érsek másként nyilatkozott, ő a választások előtt mindig felbukkanó idegenellenességet vélte felfedezni a kitoloncolás hátterében.
Valójában a meglehetősen lanyha választási kampányban nem sok szerepet kap a téma, mint ahogy a menekültek érdekében sem történik semmi. Hacsak az nem, hogy az Ausztria számára jól hasznosítható diplomások bizonyos engedményeket kapnak letelepedési kérelmük elbírálásakor – igaz, a tömegesen menekülők között ők kisebbségben vannak.
A szigorú fellépésen túl kampányjelszavakban a kormánypártok nemigen foglalkoznak az idegenekkel. A legszélsőségesebb jobboldali párt, az FPÖ azért nem hazudtolja meg magát, de a szokott kirohanásokkal ellentétben most inkább szőrmentén: egyik plakátján a felebaráti szeretetre hivatkozva jelzi, hogy e fogalmat csakis az igaz osztrákokra érti. Máskor a kormánypártokat azzal vádolja, hogy bűnözőket támogat.
Amúgy a minap a sajtó hírül adta, hogy a bécsi hajóuszodában úszótanfolyamot szerveznek menekülteknek, és vagy tízen már a nyár eleje óta részt is vesznek ebben az oktatásban. Hogy pontosan ez hiányzik az életükből, az nehezen képzelhető el – mindenesetre Ausztria most megmutatta, mennyivel különb, mint Svájc, ahol a menedékre váróknak tilos úszniuk.
Jelineket a hír nem hatotta meg. Drámája, pontosabban első személyben előadott szövege valóságos vádirat azok ellen, akik felsőbbrendűségük tudatában emberi sorsokról döntenek. Nem könnyű olvasmány – fenn van a honlapján –, s arról sincs hír, vajon előadják-e, és ha igen, mikor, hol.
