Meghalt egy legenda
A Lengyel Televízió legendája volt: Jan Suzin, a legismertebb televíziós szpíker, 82 éves korában, hosszú betegség után hunyt el Varsóban. Nemcsak kollégái, de több nemzedék emlékszik úgy rá – a legszebben beszélő lengyel.
Azok, akik a hetvenes-nyolcvanas években jártak Lengyelországban és csupán egyszer-kétszer is bekapcsolták a televíziót, vagy szépségesnél szépségesebb hölgyeket láthattak bemondóként (egyiküket a család férfitagjai csak Barbie babának neveztek), vagy egy rendkívül elegáns, szemüveges, csodálatos hangú úriembert, akinek orgánuma a nyelvet nem beszélőt is megfogta. Nemcsak bemondó volt, Lengyelországban a külföldi filmeket a TV a lengyel szöveg rámondásával vetítette, a legtöbbször Suzin felolvasásával. Soha senkit nem hallottam olyan tisztán beszélni, mint őt, nekem szerencsém volt, hogy rengeteget hallgathattam, ő is segített abban, hogy ki tudjam ejteni a torlódó mássalhangzók tömegét. (Máig nem tudom ejteni, csak megtanultam leírni, de nem is hallom a különbséget a cs-k között – nála bizony hallottam, mikor „cz”-s és mikor „ci”-s a szó!)
A Varsói Műszaki Egyetemen végzett építészmérnökként, s már jó néhány templom rekonstrukciójának tervét elkészítette (apjával összefogva, akinek ugyanilyen végzettsége volt), amikor felfigyelt egy hirdetésre, amelyben televíziós bemondót kerestek. „Egy nap, miután a munkahelyemen végig unatkoztam a napot, a kezembe került az Express Wieczorny (az Esti Hírlap lengyel megfelelője – a szerk.), s ott megláttam egy hirdetést, amelyben bemondókat keresett a televízió. Akkor már kedden és pénteken három órás adások voltak. Gondoltam, megnézem, hogy is néz ki a TV” – emlékezett a kezdetekre 10 évvel ezelőtt egy interjúban.
1955-öt írtunk, s kétezer jelentkezővel kellett felvennie a versenyt. Maga sem hitte el, hogy sikerülhet, de november 26-án már ő jelentette be az Hulot úr nyaral című francia filmet a nézőknek. A szakmát autodidakta módon tanulta, példaképe egy háború előtti rádióbemondó volt. Mindig arra törekedett, hogy egy emberhez beszéljen. – A mikrofon előtt ülve soha sem szabad arra gondolni, hogy milliókhoz beszélsz – jelentette ki. Már öt éve dolgozott a TV-nél, amikor sikerült – valamilyen miniszteri engedéllyel – egy készülékhez jutnia.
A hetvenes években a televízió esti híradóját vezette, de emellett továbbra is dolgozott, mint bemondó. Közleményeket olvasott be, szórakoztató műsorokat vezetett, több ezer filmre ráolvasta a lengyel szöveget, de tudományos népszerűsítő műsorokban is megjelent a hangja. 41 évig dolgozott a köztévében. Évek hosszú során át ő köszöntötte karácsonykor a nézőket, az ő hangjával búcsúzott az óév és jött az új esztendő – nélküle elképzelhetetlen lett volna az ünnep a TV előtt. Néhány filmben is szerepelt, általában saját magát alakította. Többször is kitüntették, megkapta pl. a Super Wiktort, ez a magyar Príma Primissima megfelelője.
Az utolsó tévés ügyelete szintén november 26-ra esett – 1996-ban. „Az adás végén ugyanúgy köszöntem el, ahogy szoktam: Jó éjszakát kívánok Önöknek! Elhagytam a stúdiót és többé nem mentem vissza.” – mesélte egyik utolsó interjújában.
A nézők úgy emlékeznek rá, hogy egy angol gentleman típusú ember volt, kulturált, elegáns, diszkrét, akit magas szintű professzionalizmus, pontosság, komolyság jellemzett– de tele volt humorral, kedvességgel, közvetlenséggel, és mindig lehetett rá számítani, ezt mondják a kollégák. Csodálatos hangja volt és olyan, akit az ég a televíziózásra teremtett – ebben a kívülállók és a szakmabeliek is egyetértenek. Áprilisban volt 82 esztendős.
