Megalkuszunk?

Tegyük most rövid időre túl magunkat azon, akar-e, fejleszt-e Irán atomfegyvert, s ha igen, ki ellen vetné be. Iránnak Haszan Róhani képében új, mérsékelt, gesztusokra kész elnöke van, akiről már írtam e hasábokon. Arról azonban nem, hogy Róhani Irán öt éven át, 2002 és 2007 között volt ENSZ-nagykövetét, a tudós értelmiségi embert, az otthoni szélsőségesek gyűlöltjét tette meg külügyminiszterévé. Nem mellesleg: a legfelsőbb vezető, Khamenei ajatollah engedélyével. Dzsavad Zarif, akiről szó van, csöndben kapcsolatokat épített annak idején Washingtonnal. Végtére is diplomata volt, ha Amerika és Irán között nincsenek is diplomáciai kapcsolatok.

Voltaképp becsempészte magát a kongresszus „köztudatába”, és aki emlékezik rá – például a szenátusban hírszerzőügyekben nagyon befolyásos, megvallottan zsidó Dianne Feinstein –, szívesen emlékezik. Persze, mert Zarif „pótolhatatlan” közbenjárásának volt köszönhető, hogy a nyolcvanas évek végén a libanoni Hezbollah – Irán fiókszervezete – elengedett egy csomó amerikai túszt. S ami ennél is fontosabb: az ő rábeszélésének volt köszönhető, hogy az Afganisztán elleni amerikai háború nyomában (2001) a szétszabdalt tálibellenes ellenzék végül is kormányt tudott alakítani azzal az emberrel, aki ma is az afgánok elnöke. (A szunnita tálibok mindig is utálták a síita perzsa – hazara – kisebbséget; ez segített Zarifnak egy koalíció összefogásában. Ám ez egy másik, hihetetlenül bonyolult történet.)

Érdekes, hogy Zarif, akit odahaza a keményvonalasok egyfolytában bíráltak, sőt kínoztak „amerikai kapcsolatai” miatt, hazatérte után megfogadta, hogy soha többé nem foglalkozik diplomáciával, inkább egyetemen tanít. Ehhez képest valóságos csoda, hogy elvállalta a külügyminiszterséget. Ha nem volna majdnem biztos abban, hogy valamit elér, biztos nem teszi.

Az ENSZ legutóbbi közgyűlése előtt John Kerry, az amerikai diplomácia vezére leült vele tárgyalni. Aztán – ennek alig több mint két hete – Genfben ugyancsak tárgyalt: ezúttal a hatokkal, Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, az Egyesült Államok, Kína és Oroszország képviselőivel, s Catherine Ashton bárónő, az unió külpolitikai felelőse nagyon elégedett volt vele. Hogy konkrétan mivel, azt nem tudni, de november első hetében ugyanott folytatódnak majd az iráni nukleáris programra fókuszáló megbeszélések.

De azért elgondolkodtató egy bizonyosfajta hozzáállás. Mindkét oldalon vannak megveszekedettek. Túl azon, hogy a teheráni papi birodalomban sok befolyásos személyiség eleve gyanakvással szemlél mindent, amit a külügyminiszter tesz, az amerikai State Department egyik helyettes államtitkára odáig merészkedett (igaz, még a genfi tárgyalások előtt, de az után, hogy Róhani és Obama között volt egy telefonbeszélgetés), hogy a megtévesztést és a csalást az irániak „DNS-ébe” iktatta. Szó, ami szó, nukleáris programjuk jelentős részét az irániak az elmúlt években, főként az eltávozott bugris elnöknek, Ahmadinezsádnak köszönhetően lehazudták. Ha nem is a célját, a menetét biztosan.

Szeretném, ha az olvasó felfogná, milyen jelentősége lenne egy kiegyezésnek (detente) Amerika és Irán között, amelyen – szerintem – Zarif dolgozik. Irán hatalmas és gazdag, bár félremenedzselt olajhatalom, amely nem arab, s noha „iszlamista”, semmi köze az iszlám nevében végrehajtott nemzetközi terrorakciókhoz. Semmi köze az Al-Káidához meg a Nyugat-Európában igét hirdető, gyűlölködő, Nyugat-ellenes mollahokhoz. Iráni embert soha nem „fogtak meg”, bár tagadhatatlan, hogy az a támogatás, amelyet a Hezbollahnak és a Hamasznak (Libanon, illetve Arab-Palesztina) nyújtott vagy nyújt, terroreszközök alkalmazására is jó. Ez tény.

Megbonyolítja a dolgot, hogy a büszke perzsák – akik, síiták lévén, mindig is nyomatékosan megkülönböztetik magukat a szunnita „arab tengertől” – egy nagyon bonyolult, ellentmondásokkal teli, a tiltások és engedékenységek között vívódó „iszlám demokráciát” működtetnek. Olyat, ahol valódi választások vannak – ellentétben Amerika legfőbb, autokratikus, az iszlám köztársaságnak még a gondolatától is borzongó öbölbéli szövetségeseivel. A perzsa nő, ha le nem veheti is a fejfedőt, s ha elkülönítik is, ezerszer szuverénebb, művelődésképesebb, hivatalviselőbb, mint az öböl túloldalán élő arab sorstársai.

A kérdés az, hogy az Iránban rejtekező világias potenciált hajlandó-e Amerika tudomásul venni és értékelni. Túl ezen: ha a detente megvalósul, annak óriási kihatása lehet Irakra, Szíriára és az egész Közel-Keletre, Izraelt is ideértve, végtére is a zsidó állam mellett az Egyesült Államok „vasba és vértbe öltözött” (Reagan). Én úgy gondolom, hogy a sorsfordításnak lassan eljön az ideje, s meglehet, villámcsapásként ér bennünket. Meglehet: Zarif Irán „Kissingere”. Ő volt ugyanis az az ember – mármint a ma már matuzsálemi korú amerikai szuperdiplomata –, aki suttyomban megszervezte Richard Nixon 1972-es pekingi vizitjét, s ezzel egy egészen más világpolitikai konstrukció előtt nyitott teret. Igaz, ma nincs szuperhatalmi ellenségesség, nincs háromszög, amin élősködni lehetne, de „kicsiben” – Irán, Szíria, Izrael, az öböl – fel lehetne számolni a világ egyik legkegyetlenebb konfliktusmezejét.

Élhetnék más történelmi példákkal is. Noha amikor szakított a Szovjetunióval, előre látható volt, hogy Szadat Amerika felé orientálódik, de nem volt ugyanennyire látható, hogy az út Camp David – Izrael totális stratégiai tehermentesítése – felé vezet, hála Jimmy Carternek. Pioníraktus volt az is, amikor Nixon felbukkant a Szovjetunióban Brezsnyevnél – előtte erre senki nem vállalkozott, még Kennedy se. Hamarosan (1973 júniusa) Brezsnyev is megjelent a Fehér Házban. Miért ne „bukkanhatna fel” akkor Obama is Teheránban? Az iszlám világban ennek óriási kisugárzása lenne, ahogyan sokan megértették anno Nixon pekingi vizitjének titkos üzenetét is. Hét évre rá Kína már a Teng Hsziao-ping-i reformkurzust gyakorolta.

Sokan „fekete lyuknak” érzik Iránt, a perzsa birodalmat. Nem az. A hitetlenkedőknek azt mondanám, abban a nagy országban egy roppant öntudatos, jól képzett értelmiséggel, tudósokkal, katonákkal rendelkező nemzet él, amelynek még a főpapjai is el- és felismerik: országuk izoláltsága kártékony. S hogy ez elimináltassék, ki kell egyezniük az amerikaiakkal. Ha megteszik, s mindenkit (főként az izraelieket, akikben zsigeri félelem él, nem oktalanul) meggyőznek, hogy egyszer s mindenkorra lemondanak az atomfegyverről, akkor visszatérhetnek a nemzetek normális közösségébe, s nem kell Észak-Korea meg a hasonlók barátságát keresniük. Nem lesznek ugyan Amerika „láncos kutyái”, mint a néhai sah idejében voltak, de mindenki keresni fogja a barátságukat.

Itt azért tennék egy lábjegyzetet valamiről, ami engem évek óta izgat. Az „elengedett” atomfegyverkezésről van szó, és azokról, akik, dacára az atomsorompó-szerződésnek, elengedték. Engedték, hogy India és Pakisztán egymás ellenében atomfegyvert fejlesszenek ki, mondván: ezek csakis egymás semlegesítését szolgálják. Ami történelmileg igaz is lehet, csakhogy a perzsák úgy gondolják, „egy nemzetnél se vagyunk alávalóbbak” – ha nekik szabad volt, miért nem szabad nekünk? Ha már egyszer a tudósaink, az urániumunk is megvan hozzá, tőlünk miért ne féljenek? Miért nekünk kelljen félni, mondjuk a fenekedő szaúdiaktól meg más araboktól? Van bennem empátia. Egyébiránt pedig nem hinném, hogy az irániak, ha történetesen lenne is ilyen fegyverük, bevetnék Izrael ellen. Ahogy elnézem őket, még a vad pillantású főpapjaik is pragmatikusak, ha kell. Nincsenek öngyilkos hajlamaik. Irán fiatal népe pedig négy évvel ezelőtt megmutatta, hogy változást akar („zöld lázadás”). Elege van a papi uralomból. És ez ott a fő kérdés, nem Izrael és az atom.