Még tovább a putyini úton
„Fél évvel a hatalomba való visszatérése után Putyin elnök kihasználja politikai tőkéjét, és ezt birodalmi stílusban teszi” – írta nemrégiben az amerikai Newsweek. Dmitrij Medvegyev orosz miniszterelnök volt tanácsadója, Vlagyiszlav Inozemcev közgazdász a német Der Spiegelnek nyilatkozva úgy vélekedett, hogy „a Nyugat jobban teszi, ha minimum 2018-ig elbúcsúzik az oroszországi demokráciához és változásokhoz fűzött reményeitől, és folytatja, akár korábban, a kereskedelmi együttműködést”. Jogos-e a pesszizmizmus? Erre a kérdésre keresi a választ KULCSÁR ISTVÁN.
Amióta májusban az orosz vezető tandemben bekövetkezett a helycsere, és Vlagyimir Putyin formailag is visszatért az államfői posztra, Oroszországban felélénkült, mondhatni, felgyorsult a politikai élet. Tavasszal és nyáron Moszkvában és még néhány nagyvárosban sorra tartottak ellenzéki nagygyűléseket és felvonulásokat. Egy törvény nagyon megkönnyítette a pártalapítás feltételeit. Az Állami Dumában képviselt három ellenzéki párt közben szalonellenzékből mindinkább tényleges ellenzékké válik. Oroszország-szerte újabban nem kinevezés, hanem választások útján kerülnek helyükre a területi kormányzók. Putyin néha már-már nagyvonalú liberalizmusnak adja jelét. Amikor következetes kritikusát, Masa Gesszen újságírónőt elbocsátották egy utazási magazin főszerkesztői posztjáról, felhívta telefonon, és megkérdezte, hogy miben tudna neki segíteni.
Egy másik alkalommal egy emberi jogi civilszervezet éppen éhségsztrájkoló igazgatóját, Alekszandr Brodot kinevezte a civil társadalom fejlesztésén és az emberi jogok kiterjesztésén munkálkodó, az államfő mellett működő tanács tagjává.
Mindez azonban főként csak arról tanúskodik, hogy Putyin mind tökéletesebben sajátítja el a politikai manipuláció módszertanát, és noha valóban nem keveset tesz az ország előtt álló gazdasági, honvédelmi és szociális feladatok megoldása érdekében, ezt kizárólag a saját belátása szerint teszi, és nem hagy másokat beleszólni.
A négy éven át működő Medvegyev–Putyin-tandem a mostani, fordított felállásban halvány árnyéka egykori önmagának. Medvegyev, noha formailag még mindig az ország második embere, gyakorlatilag csaknem eltűnt a színről, viszonylag ritkán szerepel a televízióban, „vesszőparipáiról”, az ország gyökeres technológiai megújításáról, az innovációról már csak nagy ritkán esik szó, a bírósági rendszer reformja, valamint a társadalmi (tehát nem nyíltan állami) televízió létrehozása is lekerült a napirendről – Putyin viszont nemrégiben tévékamerák előtt bírálta az általa vezetett kormányt a jövő évi költségvetés tervezetéért. Az ellenzék nagy részétől – ezt a régi-új elnök immár felismerte – érdemben nem kell tartania, legalábbis egyelőre nem. A parlamenti ellenzék egyharmadnál kevesebb szavazattal rendelkezik. A parlamenten kívül gyönge, és talán még tovább is gyöngül; legutóbbi, szeptemberi demonstrációjára a – történetesen a Milliók Menete névre hallgató – mozgalom a tízmilliós Moszkvában mindössze 25 ezer embert tudott összetrombitálni.
Az új kis és törpepártok létrejötte és engedélyezése (Oroszország Jó Embereinek Pártja, Szubtrópusi Párt, A Tízparancsolat Pártja stb.) leginkább csak az amúgy is rendkívül megosztott ellenzék további felaprózódását szolgálja. A „puncilázadók” (a Pussy Riot punkzenei csoport „szentségtörő” tagjai) vagy a tévéceleb Kszenyija Szobcsak aligha tekinthetők veszélyes ellenzéknek. Az elnök mellett működő emberi jogi tanácsban pedig egy fecske bizonyosan nem csinál nyarat.
A civilszervezeteknek, ellenzéki sajtónak odahaza senki sem mer számottevő anyagi támogatást nyújtani, ha pedig külföldről fogadnak el pénzt, külföldi hatalom ügynökeként kell nyilvántartásba vétetniük magukat, ami a beverklizett szovjet/orosz fogalmak szerint ellenséges titkos ügynököt jelent. November végén Moszkvában tiltakozó felvonulást akartak tartani a koncepciós ürügyekkel megvádolt személyek szaporodó számú bebörtönzése, a politikai megtorlások ellen, a hatóságok azonban nem engedélyezték, arra való hivatkozással, hogy ilyen megtorlások pedig nincsenek, mivel nem is lehetnek, mert a törvényekben nem esik szó róluk.
Októberben Putyin hatvanadik születésnapját az egész ország ünnepelte. (Iskolai rajzversenyek témája: „Mi vagyunk Oroszország, Oroszország – Putyin.”) A személyi kultusz természetesen nem ölt olyan méreteket, mint annak idején Sztálin hetvenedik születésnapja előtt. És ennek a mai kultusznak a formái is mások. Vlagyimir Putyin nem isten, nem ideológus, és még csak nem is annyira bölcs vezér, mint amennyire közülünk való, 21. századi karakán gyerek, aki – szigorúan a tévékamerák előtt – meztelen felsőtesttel szőrén üli meg a lovat, beinjekciózza a tigrist, odavágja ellenfelét a tatamin, ókori amforákat hoz fel a tenger fenekéről, és deltamotorossal repül a szibériai darvak élén. Nem szükséges freudistának lennünk ahhoz, hogy felismerjük ebben a – talán nem is tudatosan sugárzott – szimbólumot: mindenkinek mögéje kell felsorakoznia, őt kell követnie.
A mi állampolgáraink „túlnyomó többsége támogatja Putyint”. Ez a megállapítás nem valamely politológustól vagy közvélemény-kutatótól származik – ezt harmadik személyben (mint annak idején Sztálin) maga az elnök jelentette ki saját magáról.
Igaz, sietve tegyük hozzá, az egymástól eltérő módszerrel dolgozó, de Nyugaton is megbízhatónak ítélt felmérések többé vagy kevésbé alátámasztják ezt. Az elnöki intézmény tekintélye, hitele jelentősen meghaladja a parlamentét, a bíróságokét, a helyi hatóságokét.
Az általánosan elismert VCIOM felmérésében Putyin elnöki tevékenységét a megkérdezetteknek 52 százaléka nevezte pozitívnak, és csak 14 százalékuk vélte kimondottan negatívnak. Ennek oka: elviselhető a munkanélküliség mértéke, lassan, de növekszik a GDP (igaz, még mindig főként expanzív a növekedés), észrevehetően emelkednek a bérek, a nyugdíjak, mind többet fordítanak az egészségügyre, oktatásra, sportra, lakásépítésre és – a fegyveres erők fejlesztésére is. (A következő három esztendő költségvetése jelentős mértékben a fő exportcikk, a kőolaj 95-105 dolláros világpiaci árán nyugszik.) És amire a lakosság ugyancsak „vevő”: szembetűnő eredmények látszanak a mindent behálózó korrupció elleni harcban, beleértve az ez ügyben levadászott védelmi minisztert, területi kormányzókat, katona és rendőr tábornokokat. Putyinnak a Nyugattal, de akár Grúziával szemben is harcias fellépését az orosz lakosság többsége ugyancsak díjazza.
Minderre támaszkodva folytatódik a „bekeményítés” (orosz kifejezéssel: a csavarok meghúzása), s halad Oroszország egyre következetesebben az „irányított demokrácia” útján, még tovább a putyini úton.
(Az írást teljes terjedelemben elolvashatja a 168 Óra hetilap legfrissebb számában.)
