Második reneszánsz
Május elsején nyitja meg kapuit a milánói világkiállítás, és október végéig látogatható. Táplálni a világot – ez a 2015-ös expó témája. Giuliano Pisapia, a milánói polgármester a 168 Óra kérdéseire válaszolva erről is szót ejtett.
– Polgármester úr, ön szerint manapság miért vált ki ellenállást a helyiekből a nagy nemzetközi események megrendezése, például egy világkiállításé vagy egy olimpiáé?
– Gazdasági válság idején természetes, hogy vitát keltsen: megengedhető-e vagy sem közösségi, illetve privát forrásokat egy nemzetközi esemény megrendezésére felhasználni? De hát tudni kell: a 2015-ös világkiállítás Milánó számára előrelépést jelent, és Olaszország picit elhomályosult képét is segít új fényben felmutatni. Az intézményekre, a hatóságokra hárul a feladat, hogy megértessék, mekkora lehetőségek nyílnak most a város és az ország számára egyaránt. Meggyőződésem, hogy a milánóiak kreativitása ezúttal is meg fogja lepni a világot.
– Hogy folytassam az akadékoskodást: néha az az érzése az embernek, világkiállításra azért van szükség, hogy így jussanak zsebpénzhez a politikusok által kinevezett rendezők.
– Ez már csak így van: ahol nagy eseményekre készülnek, ott nagy befektetések vannak, és persze némelyek megpróbálnak jogtalanul meggazdagodni. Mi viszont megakadályoztuk a szervezett bűnözés beépülési próbálkozásait. Hála az általunk kialakított ellenőrzési modellnek, csírájukban sikerült feltárni a korrupciógyanús eseteket.
– A volt brazil államfő, Inácio Lula da Silva választási programja igen egyszerű volt: biztosítani egy tál ételt a legszegényebbeknek is. Csak részben teljesült. A milánói expó jelszava viszont ez: „Táplálni a világot.” Hisz ön ebben?
– Az éhezés elleni harcot nem lehet lezárni egy nap alatt. Szükség van mindenki együttműködésére. Küzdeni kell a pocsékolás ellen, fel kell venni a harcot a termékeny földek „begyűjtése” ellen, amivel a gazdag országok elnyomorítják a szegényeket. Ki kell állni a biológiai sokféleség védelméért, a családi szinten folytatott mezőgazdasági termelés megóvásáért. Ezek lesznek a világkiállítás központi kérdései: konkrét válaszokat találni a harmadik évezred nagy kihívásaira.
– Épp emiatt kérdem: a multik, például a Coca-Cola vagy a Monsanto mit keresnek egy olyan világeseményen, amely tervet próbál kidolgozni a világ élelmezésére?
– Milánó és a világkiállítás mindenki irányában nyitott: mindenki előadhatja az elképzeléseit. A multik mellett természetesen jelen lesznek az Anyaföld mozgalom képviselői, akiket a Slow Food hívott meg, jönnek gazdag országok és szegény országok, különféle kultúrák és vallások. Találkozni, egymást megismerni, elősegíteni a megértést – ez a célunk.
– A milánói világkiállítás hagy majd maga után egy Eiffel-toronyhoz fogható örökséget, persze nem feltétlenül építészeti jellegűt?
– Igen, az Urban Food Policy Pactot, amelyet a világ különféle országaiból érkező polgármesterek írnak majd alá. Célja, hogy kialakuljon egyfajta egészséges, fenntartható táplálkozási politika. Harcolni kell a pocsékolás ellen, ki kell alakítani a jó minőségű élelmezési hálózatot, a fiatalokat megfelelően kell felkészíteni. Mentális megújulásra van szükség azok részéről, akik kormányoznak, és azok részéről, akiket kormányoznak. Ezért javasoltam kollégáimnak a megállapodást, amelyet majd októberben írunk alá ünnepélyesen.
– A hatvanas évektől kezdve Milánó több szakaszt élt át a diákzavargásoktól a terrorizmusig, Bettino Craxitól a „tiszta kezekig”. Hogyan jellemezné a mostani korszakot?
– Ez Milánó második reneszánsza. A város építi a jövőjét, a Smart Cityt, amely intelligensebb és emberléptékű. Fontos mérföldkő ez az ipari gazdaságtól a tudás, az ismeretek gazdasága felé vezető úton.
– Vannak, akik azt hangoztatják, hogy radikálisan megváltozott Milánó szerepe. A múltban a Pirelli felhőkarcoló vagy a Torre Velasca Olaszországot jelképezte, míg manapság a Garibaldi kapu környékén felépült felhőkarcolók a qatari emírség „kirakata”.
– Milánó Olaszország legnemzetközibb városa. Nyitott a világra, befogadó. Fejlődéséhez nagy mértékben hozzájárulnak az itt élő, itt dolgozó közösségek és vállalatok. Jelen van például Kína is. Említhetném a Pirelli és ChemChina közötti megállapodást vagy a Huaweit, amely egy modern kutatóközpontot nyit városunkban, az elsőt „a Nagy Falon túl”.
– Ön évekig parlamenti képviselő volt. Melyik jár nagyobb feszültséggel: képviselőnek lenni, vagy polgármesternek?
– Milánónak több mint hárommillió lakosa van: ilyen körülmények között polgármesternek lenni egyáltalán nem könnyű. De van egy nagyszerű oldala: a mindennapi kapcsolat a város lakóival. Ha az ember túl hosszú ideig ül a parlamentben, nem tudja felmérni a problémák valódi súlyát.
