Márciusban újrakezdik?

Ennek a kedvező hátszélnek tulajdonítható, hogy a haladók hol egyedül, hol pedig másokkal összefogva (például a Vajdasági Magyar Szövetséggel) sorra veszik át a hatalmat a helyi önkormányzatokban is. A legutóbbi példa Szabadka – ott már régóta 40 százalék alá csökkent a magyar nemzetiségűek aránya –, ahol a politikai átrendeződés következményeként ismét magyar a polgármester. A legjelentősebb magyar párt eddig kényszerházasságban élt a balközép demokratákkal, de a helyi hatalomgyakorlásban csupán úgy vett részt, hogy hátráltatta azt. A szabadkai demokraták és a VMSZ-esek ősellenségnek számítanak, és még amikor a sárga-kék párt uralkodott országos szinten, és Boris Tadić volt mindennek az elnöke, akkor is komoly fejtörést okozott ez a szembenállás.

A 2012-es választásokon aztán a haladók átvették a stafétabotot a demokratáktól, kivéve a Vajdaságot, ahol a Bojan Pajtić vezette tartományi demokraták fölényes győzelmet arattak. A haladók ezt nem tűrhették, megindult a háttéralkuk szövevényes folyamata, és először sikerült eltávolítani Újvidék demokrata többségű vezetését. Az eredmény szinte azonnal nyilvánvalóvá vált: a kilencvenes évek nacionalista légköre kezdett visszatérni a székvárosba. A függetlenséggel aligha vádolható alkotmánybíróság felfüggesztette a tartomány alapszabályzatának leglényegesebb részeit. Magyarán: a kurta autonómiát még jobban megcsorbította. Az újvidéki városi közlekedés járművein csak cirill betűs feliratok olvashatók, annak ellenére hogy törvény írja elő a kisebbségi nyelvek (köztük a magyar) és írásmódok egyenrangú használatát. Továbbá: a valamikori Újvidéki Tribünből kultúrközponttá váló intézmény haladó párti direktora letiltott egy fiatal művészeket bemutató kiállítást, mert az egyik kép keresztre feszített alakot ábrázolt. Azóta a jobb érzésű művészek sorra mondják le az együttműködést az elhíresült művelődési házzal. Arról nem is beszélve, hogy Újvidék utcái éjszakára a húszas évek Chicagójává válnak. Szinte naponta történik halálos áldozatokat is követelő lövöldözés.

A valódi célpont, a tartományi hatalom leváltása azonban még várat magára. Nem csak azért, mert a VMSZ átpártolása nem elég a demokraták megdöntéséhez, hiszen ez már régen és simán megtörtént volna. A magyar párt elnökének, Pásztor Istvánnak még meg sem kellene válnia a vajdasági parlament elnökének tisztségétől, legfeljebb partnert kellene cserélnie. De a többség még így sem lenne meg. Szabadkai pálfordulása miatt egyébként a két legerősebb vajdasági párt, a demokraták és a Vajdasági Szociáldemokrata Liga (mindkettőnek sok magyar szavazója van) vezetői is élesen bírálták Pásztorékat.

De mi is történt Szabadkán? Az 2012-es választások után az addig a helyi önkormányzatot irányító demokraták koalícióra kényszerültek, amelybe kénytelen-kelletlen belépett a VMSZ is. Természetesen a „nagykoalíció” működésképtelen volt, de ez a szabadkaiak életében nem jelentett újdonságot, mert már belefásultak a helyi potentátok pártszínektől független fosztogató-osztogató politikájába. A valamikor jobb időket látott város évtizedek óta hanyatlik minden tekintetben. Az azelőtt jól működő, több ezer munkahelyet adó nagyvállalatokat sikerült megsemmisíteni, a tehetetlenség és kapzsiság mementójaként a város központjában virít a színház csupasz csontváza, a száz évvel ezelőtt világhírű Palicsi-tó lakosai (vajdaságiak, belgrádiak tömegével együtt) Mórahalomra járnak, ha fürödni szeretnének. A tó vize életveszélyesen szennyezett, wellnessközpont pedig azért nem nyílt, mert a helyi politikusok túlságosan nagy árat kértek a befektetni hajlandó szlovéniai vállalkozóktól.

A nagykoalíció tagjai magától értetődően egymás háta mögött szervezkedtek, és az sem volt kizárva, hogy a két ősellenség, a demokraták és a haladók összefognak helyi szinten, csak hogy tovább lehessen uralkodni a városban. Mégsem ez történt: a VMSZ-nek sikerült leköröznie riválisait, és az orruk előtt elnyerni az egyeduralomra törő haladók kegyeit. Sőt, ölükbe hullott sóvárgásuk leghőbb tárgya, a szabadkai polgármesteri szék. Maga Pásztor István VMSZ-elnök ezt nem tölthette be (pedig már oly sokszor akarta), mert jelenleg a vajdasági képviselőház elnöke. Maradt tehát Maglai Jenő bajmoki ügyvéd, akiről jól értesült szabadkaiak tudni vélik, hogy a pártvezetésben a kritikusok közé tartozik.

A bemutatkozás nem sikerült a „legmagyarabb” módon. Újdonsült polgármesterként részt vett a városi képviselő-testület díszülésén, és maga a köztársasági elnök, Tomislav Nikolić (sokáig a már említett Šešelj szerbiai helytartója) jobbján ünnepelhette a bunyevácok nemzeti ünnepét. A zavaró körülmény a szerencsétlen időpont: tudniillik ez Bácska elcsatolásának dátuma. A Fidesz legjobb határon túli tanítványának tartott VMSZ aligha tudja megmagyarázni, hogyan fér bele a nemzeti (nacionalista) retorikába Magyarország megcsonkításának megünneplése. Nem is magyarázták: a párt teljes ellenőrzése alatt működő vajdasági magyar sajtó jelentősebb része elhallgatta az eseményt. Pedig államfő nem gyakran jár Szabadkán.

Az új szabadkai önkormányzati vezetés néhány szereplője sem állná ki egy valódi háborús átvilágítás próbáját. Egyikük őrnagyként vett részt a szlavóniai és baranyai szerb rablóhadjáratban, amelynek szenvedő alanyai többek között az ottani magyarok voltak. A másik abban jeleskedett, hogy fegyvert osztogatott a NATO-bombázások idején a magyar határ közelében állomásozó katonáknak. Ők tehát a VMSZ új szövetségesei.

Persze a pártvezetés is tudatában van annak, hogy kockázatos lépésre szánta el magát. A háborút átvészelő és az azóta tartó szegénységet tűrő vajdasági magyar szavazók tudják, hogy kik voltak a szélsőjobbos, háborús uszító radikálisok, és megítélésük nem sokat változott azzal, hogy átkeresztelték magukat haladókká.