Marcipánelnökök sakkoznak a cukrászda kirakatában

Habár az UNESCO több évtizedes ajánlásai a történelemkönyvek egységesítésére meddő kísérlet maradt, azt a tényt senki sem merte tagadni, hogy Anglia és Franciaország csak visszaütött. Később ők voltak kovászai „a világ jobbik fele” (Churchill) nagy antifasiszta összefogásának. De akkor... A hadüzenettel felérő ultimátum még el sem hangzott, amikor szeptember elsejének hajnalán hat óra után néhány perccel a Schleswig-Holstein hajóágyúi lőni kezdték a lengyel partokat. Elsőnek a Westerplattét. Ötvenegy Wehrmacht-hadosztály özönlött be, támadott a Luftwaffe is. Egy bombatalálatba Varsó rádióstúdiója is beleremegett. A lemezjátszó tűje épp a Polonaise-t karcolta végig...

Különböző égtájak történelemkönyveibe talán még az a korfestő fénykép is belekerült, amelyen ulánusok kelnek harcra a páncélosokkal. A csatákat ugyanis nem az elszántság, hanem a fegyverzet döntötte el. Náci-Németországon kívül senki nem volt felkészülve a korszerű hadviselésre. E tényt azóta sok tábornoki memoár is elismerte, minden oldalról. Legfeljebb arra csodálkozik rá a múltkutató utókor, hogy a háború legnagyobb vesztesei (utóbb nyertesei), Németország és Japán még mindig „beszűkült életterükből való kötelességszerű kitöréssel” érvelnek.

A kapituláció után egy ideig csönd lett. 1945 őszén néhány hétig (!) hallgattak a fegyverek, hogy aztán az úgynevezett helyi háborúkban használódjanak el. Ma már alig tagadható, hogy a „szövetségi hűség” táplálta konfrontációk (Korea, Vietnam) vagy „csupán” a tűzfészkek (Berlin, Kongó, Szuez, Budapest, Prága, Kuba) a harmadik világháború kockázatával jártak. Ebben a veszélyes manőverezésben lelte meg létformáját a hajdani Jugoszlávia is, amely – szakítva Moszkvával – az „el nem kötelezettek” tömbjét szervezgette. De előbb itt is voltak műperek és valódi határincidensek. Révai József 1948-as vezércikküzenete („Gyilasz elvtárs, rajta vagytok a lejtőn!”) már a magyar Maginot-vonal kiépítését is előrevetítette – fel is épült odalent délen, hogy aztán háborítatlanul s háborútlanul legyen az enyészeté.

A határövezet még az enyhülés idején is tilalmas vidék maradt, holott mindenkiben ott élt már a körülnézés vágya, legalább a szomszéd országokban, az ’56-os „művészhajó” példájára. A „spéci. szoc. paszport” utóbb „Jugóba” is kaput nyitott. Vaskaput. Népszerű lett az al-dunai hajóút, megcsodálandó előbb Újvidék és Belgrád félnyugati létformáját. A marsall (azelőtt „láncos kutya”) ugyanis kólás, munkástanácsos, világútleveles összképével leplezte diktatúráját, amelynek – mi tagadás – a délvidéki magyarság is híve volt, kicsit lesajnálva a Budapestről jött turistát. Az pedig az amerikai(as) áruk összevásárlása után csomagolópapír gyanánt csempészte haza az újvidéki Magyar Szót. Amely bőséggel tallózta a világlapokat. Benne lehetett elolvasni például fejezetenként az Édes élet forgatókönyvét vagy egy Backett nevű brit generális jövendölését a harmadik világháborúról – egy balkáni nemzetiségi robbanás tűzcsóvájával.

Szerencsére világháború nem lett Jugoszlávia széteséséből, de annak idején még a belső, nemzetiségi konfliktusaikat is „elképesztő ostobaságnak” minősítették az obligát honi bírálatok. „Balkán-háború? – hozakodott elő bonmot-jával minden rezsim bennfentese, Boldizsár Iván is. – Majd ha Osztapenko kapitány lépést vált!” Ámbár volt a lapban egy igen figyelemreméltó sorozat, a Fail Safe, amely címében hordozta az elmulasztott, sikertelen biztonságot, magyarán: az indokolatlan, véletlen háborút. Az új világháború kitörésének olyan víziójáról volt szó, amelyben a hadi elektronika műhibája rakétának minősíti az atlanti vizek fölött elhúzó vadlibacsapatot, s megindítja a nukleáris megtorlás gépezetét. Nem volt kizárható ez a radaros-lokátoros-műholdas kétpólusú világban, amikor hol egy elveszett atombomba keltett riadalmat, hol egy U–2-es kémrepülő. De tágítható a majdnem casus bellik esettára a nyugat-berlini kényszerlégihíddal, Dosier NATO-tábornok eltűnésével, utasszállítók lelövésével, tömeges túszszedésekkel, panmindzsoni vagy Uszuri menti lövöldözésekkel, kubai rakétaincidenssel.

Szerencsére a diplomáciai megoldás mindenütt felülkerekedett az ultima ratión, habár sehol nem volt könnyű a – hadiiparral együtt lélegző – héják leszerelése, sem a Fehér Ház, sem a Kreml bombabiztos térképszobáiban. Épp elég feszültséget hordozott mindkettejük nyilvánvaló támogatása Vietnamban, az iraki–iráni s a közel-keleti egymásnak feszülésekben ahhoz, hogy legalább a Fail Safe rémképeit elűzzék. Így kerültek látványos demonstrálásra „atomkódtáskáikkal” a főnöki adjutánsok. Emlékszem, egy pillanatra a két ezredes is összemosolygott, amikor Brezsnyev és Carter csókkal pecsételte meg a SALT–II aláírását a Hofburg konferenciatermében, a világsajtó képviselői előtt. A bécsiek aznap tömegesen nézték meg a Demel cukrászda kirakatában a két, életnagyságú marcipánelnököt, amint katonaruhában rakétafigurákkal sakkozik.

Az még a hetvenes években történt, hogy az új bécsi magyar nagykövet, Kurtán Sándor az osztrák sajtófejedelmekhez is beköszönt egy bemutatkozó látogatásra. Schulmeister úr, a tekintélyes Kurier főszerkesztője nagy reverenciával fogadta, majd odahúzta dolgozószobája üvegfalához: „Tudja, excellenciás uram, ez az én Kommandobrückém (parancsnoki hidam), innen figyelem, mikor foglalja el Burgenlandot a magyar hadsereg.” A diplomata elmosolyodott, és mintha titkot árulna el, úgy súgta: „Nem arra van profilírozva.” „A szovjet hadsereg?” – kérdezte hunyorogva Schulmeister. „Nem, uram, a hegyeshalmi önkéntes tűzoltóság.” A vendéglátó égnek emelte karjait: „Végünk van... Egy magyar misszióvezető, akinek van humorérzéke!”

Ha hallotta volna ezt a szóváltást a csehszlovák hadsereg ’68-ban dezertált vezérkari főnöke, alighanem ingatja a fejét. Viszont bólogatott az NBC kamerája előtt, valahol Amerikában, amikor a Varsói Szerződés hadműveleti térképén mutatta, hogy egy bizonyos támadási főirány Burgerlandon át vezet...

A két sokat tapasztalt férfi kávé mellett – az ilyen alkalmakra előírt tizenöt perc helyett – egy teljes órát végigdiskurált. Sok mindenben egyetértettek, sokban nem. Abban viszont teljes volt a nézetazonosság, hogy a világ válsággócainak legtöbbje a második világháború eseményeinek a következménye.

Bécs szülötte, a pszichoanalízis tudós professzora – ha megéri a háború végét – alighanem elemzését is adhatta volna a tudatos és tudatalatti gondolattársításnak. Ám Freud doktort már a háború előszele kiűzte a Berggasséból, s a Schleswig-Holstein ágyútüzét csak huszonkét nappal élte túl.