Magyar kártya az asztalon
„Azt hiszem, hogy Milanović bolond, de nehogy ez kikerüljön ebből a szobából.” Ezt Aleksandar Vučić szerb miniszterelnök horvát kollégájáról mondta a kormányközeli média szerkesztőinek. Az időpont: a szerb–horvát határok kölcsönös lezárásának napjai a menekültválság miatt. Az eredmény: másnap a szerb bulvársajtó a kilencvenes évek háborús nyelvezetének felejthetetlen stílusában rontott a közvéleményre: „Milanović idióta”, „Usztasa banda!”, „Egy bolond háborúba vezeti Horvátországot!”
A szeptemberi szerb–horvát miniválságot elsősorban az váltotta ki, hogy a két jugoszláv utódállam képtelen volt megoldani a több ezres menekültáradat kezelését. Hiába hangoztatta a horvát kormány még júniusban, hogy az ország alaposan felkészült az akkor már Magyarországon igencsak dúló migránsválságra és már jó előre kijelölte a szíriai és a többi menekült számára az üres laktanyákat. Időközben a magyar–szerb határon felhúzott kerítés miatt a macedón–szerb határról az embercsempészek – a szerb rendőrség nem is mindig diszkrét támogatásával – Horvátország felé irányították az embertömeget.
Első nap a horvát rendőrök még előzékenyen tessékelték be az országba a menekülteket, de egy nap leforgása alatt világossá vált, hogy Zágráb nem tudja kezelni a tízezerszámra érkezőket. Nem maradt más hátra, mint minden regisztrálási kísérlet nélkül, szervezetten szállítani a migránsokat a schengeni határra, azaz Magyarországra. A másik húzás, ami a Milanović-kormánynak eszébe jutott, hogy lezárja Szerbia felőli határait. Itt hangzott el a miniszterelnök egyik leghangzatosabb retorikai bravúrja, amikor is azt üzente szerb partnerének, Vučićnak, hogy „Šaraj malo, brate!”, azaz „Szórd egy kicsit szét, testvérem!” Milanović egy, még a jugoszláv időkből származó rasszista vicc poénját sütötte el, és arra értette, hogy a szerbek nemcsak Horvátország, hanem Magyarország, sőt Románia felé is szállíthatnák az érkezőket. A történet egy több napig tartó határzárban és háborús hangulatban csúcsosodott ki. Majd lecsitultak a kedélyek, és a több napig a valamikori Testvériség-egység nevű Belgrád–Zágráb-autópályán veszteglő kamionosok végre megindulhattak úti céljuk felé.
A horvát miniszterelnök (a kormányzó szociáldemokraták vezetője) azért választotta a szokatlanul nyers hangnemet, mert a közelgő választásokon vesztésre áll a jobboldali Horvát Demokratikus Közösséggel szemben. A lehetetlennel próbálkozik: nacionalistábbnak akar tűnni az államalapító Franjo Tuđman politikai örököseinél.
A kilencvenes évek óta nem tapasztalt feszültséget kétségkívül a magyar–szerb határra felhúzott kerítés okozta. Mégis, a két, Magyarországgal szomszédos állam homlokegyenest másként reagált a sajátságos 21. századbeli vasfüggönyre. Horvátország, mindaddig, amíg nem szembesült a menekültválsággal, a nyugati közvéleménnyel összhangban emberjogi szempontból bírálta a magyar kormányt. A kerítés által közvetlenül érintett Szerbia gyors reagálású miniszterelnöke a legelején Auschwitzot emlegette, meg azt, hogy Szerbia sohasem építene szögesdrótot. Aztán találkozott a magyar kormányfővel, és az ügy szóba sem került. Legalábbis a nyilvánosság nem értesült róla.
Aztán a kerítés létezésének eddigi „legmagasztosabb” eseménye, a szeptember 17-i „röszkei csata” során a magyar rendőrök több külföldi újságírót bántalmaztak fizikailag (is), közöttük a szerbiai közszolgálati televízió, az RTS komplett stábját. A megsebesült riporternő, majd később a még több verést kapott operatőr is a kamerák elé állt, és részletesen beszámolt a történtekről. Mondandójuk hitelességét aligha lehetett megkérdőjelezni. Ilyen előzmények után alappal lehetett feltételezni, hogy beköszönt egy újabb „láncos kutya”-periódus, azaz egy szerb–magyar-hidegháború. És láss csodát, a kedélyek alig 24 óra alatt lecsitultak, mintha mi sem történt volna. Sőt a magyar külügyminiszter néhány nappal később még Zentára is ellátogatott, ahol nem mással, mint magával a szerb miniszterelnökkel nyitotta meg a magyar tulajdonú, gépjárműkábeleket gyártó Tisza Automotive Kft. üzemét. Erről a hirtelen megtiszteltetésről napokkal korábban még álmodni sem mertek volna sem a zentaiak, sem az üzem vezetői. Vučić és Szijjártó férfias ölelkezés után hitet tett a tartós magyar–szerb fegyverbarátság mellett. „A kihívásokkal teli időszakokban értékelődnek fel ugyanis a barátságok.” Majd üzentek Zágrábnak is: „A horvát miniszterelnök Horvátországban vívja a választási kampányt, ne Magyarországon és Szerbiában!”
Belgrád tehát egyszerre a kezesbárány szerepét öltötte magára, dacára az olyan előzményeknek, amelyekhez hasonlók miatt azelőtt gondolkodás nélkül ölre ment. A szó minden értelmében.
Vučić miniszterelnök viselkedésének okait a szerb belpolitikában kell keresni. Belgrádnak szüksége van Budapestre, bármilyen legyen is az, hiszen segíthet az uniós csatlakozás folyamatában. Jobban mondva: jobb előre kibekkelni, hogy ne ártson. Ennek tudható be, hogy korábban Vučićék bevették a Vajdasági Magyar Szövetséget a kormánykoalícióba. Sőt Pásztor Istvánéknak meghatározó közvetítési feladataik vannak a két ország vezetése között.
Ez azonban a Magyarországgal szembeni szerb nagyvonalúságot csak részben magyarázza. A szerb kormányfő valószínűleg politikai karrierjének egyik legkockázatosabb lépéssorozatára készülhet, csak még nem döntötte le, hogy mikor kezdjen bele. A csillagok állása nem rossz: saját népszerűsége még mindig 50 százalék felett van, pártja, a Szerb Haladó Párt is megközelíti a 40 százalékot. Valódi ellenfele a pártok között alig van: a balközép demokraták, akik Vajdaságban (még egy rövid ideig) hatalmon vannak, már nagyon régóta az ötlettelenség kínzó betegségében szenvednek. A külügyminiszter Ivica Dačić vezette szocialisták (a Milošević-hagyaték), az egyik koalíciós partner lejáratása is folyamatban van. Nemrég került nyilvánosságra (ugyan honnan?) egy videó, amelyen az akkor éppen belügyminiszter Dačić kedélyesen cseveg a régió első számú drogbárójának és cigarettacsempészének (Šarić) kebelbarátjával, egy Radulović nevű kokainszállítóval, akit az alvilágban Banán Misiként ismernek. Sokak szerint a szocialisták kiszorítására azért van szükség, mert a párt emberei nagyon sok zsíros állami és egyéb munkahelyet fölöztek le, és ezekre Vučićnak szüksége van a sok éhes pártszáj betöméséhez.
Így aztán csak egyetlen valamirevaló ellenfél maradna: maga a szerb államfő, Tomislav Nikolić. Politikailag mindketten Šešelj vajda melengető szárnyai alatt cseperedtek fel és együtt szakítottak a radikális, háborús bűnökkel megvádolt hágai szökevénnyel. Eddig úgy tűnt, hogy létezik egy jó rendőr-rossz rendőr szereposztás Vučić és Nikolić között, és ez működött is. Vučić az, aki a Nyugattal tárgyal és akiben az EU és az USA megbízik, Nikolić meg nyomja a keményvonalas nacionalista és oroszbarát politikát. Vučić minden kétséget kizáróan sikeresebb volt eddig: lenyomta a szerbek torkán Koszovó elvesztését. És ami még ennél is elképzelhetetlenebb volt eddig Szerbiában: nemcsak EU-barát, hanem kifejezetten németbarát külpolitikát folytat!
A hátországban azonban ott van a „nép fia”, Nikolić, akivel Vučić csak kesztyűs kézzel mer bánni. Hiszen nagyon is jól tudja, hogy az államfő képes maga mögé tömöríteni a nacionalista erőket. És ezek legyűréséhez már Merkel sem lenne elegendő.
